Alkonyi szonett

Hogy futottál az ezüst berekben!
Képzeletem is villámlott utánad.
Dühöngő őszben nyarunk temettem,
szemem sugarát fürdette a lábad.
Bolond trilláktól kacagott az ég,
hajoltak előtted ágak, koronák,
táncolt a föld, édesült a vidék,
én álltam, mint izzó kő-szirmú virág.
Szépséged szele lágyan betakart,
szomjas szívem egyre téged áhított,
titkolt kín nyitotta bennem a dalt,
csillagok ülték a mennyboltozatot.
Sóvárogtam csak ajkad örömét,
míg ellepett az irgalmas sötét.



A szerelem balladája

Te voltál versem virágzása,
A fájdalmak útja hozzád vezet,
Elapad mosolyom forrása,
Ittam csókodat, verejtékedet.
Egy fuxosért azt mondtad: "Ég veled!"
Homlokod holdja már nem enyém.
Míg tébolygok, szakállam megered:
November hava vágtat felém.

Nem kértelek a számadásra,
Kínjaim odván darázslik szemed,
Kancsal vágyad hulljon a sárba,
Fullasszon értem az emlékezet!
Vedd észre versem, ez örök jelet,
Dallá lesz a,megcsúfolt remény,
S mert szívünktől sorsunk rendeltetett:
November hava vágtat felém.

Mit ér a csók, ha nincs virága?
Az ölelés, ha csupa rémület?
Benned szárad el szívem ága,
Késemből kihull minden gyűlölet.
Szerelmed tán csak a pénz, úgy lehet!
S meggörbülhetek dalt zengve én,
Árverezik már rég a lelkedet.
November hava vágtat felém.

Ajánlás:

Vedd szavaimat, mint a kenyeret,
Hadd ropogjanak fogad hegyén!
Mennyei máglyán égnék el veled:
S november hava vágtat felém.



A vezeklés balladája

A szégyen fájdalma fojtogat,
A szenvedés büntetése.
Könnyekben talál az alkonyat,
Versem szavak tüntetése.
Fáj egy harang üdvözlése,
Fáj egy dal, egy nevetés bennem.
Ez Krisztus kitüntetése.
Istenem, mért hagytál el engem?

Űzött a gyönyör, mely fosztogat,
A rontás volt tündöklése.
Eljátszottam ifjúságomat,
Kellett a nők ölelése,
Ám hűtlenség tőrdöfése
Miatt az ének kard lett bennem:
Kész vagyok a vezeklésre.
Istenem, mért hagytál el engem?

Hervadásomból is csók fakad -
Megértem a büntetésre,
S hogy a szépség bennem áhítat:
Az ég kegyelemdöfése.
Nem várok az üdvösségre,
Mert keresztem vállamra vettem.
Élet-Halál Fényessége,
Istenem, mért hagytál el engem?

Ajánlás:

Az irgalmak vágya átitat,
A Golgotán letérdepeltem,
Ellenem sorsom a vádirat:
Istenem, mért hagytál el engem?



Gyönyörködő, esti szonett

Lelkem lebeg a vágyak vize felett,
tükrén megválaszt holdat, csillagot,
rombol és teremt a dúlt emlékezet,
kápráztat íved, minden hajlatod.
Delejes szemedtől élő tűz emészt,
szívem zokogva őrli sugarad,
megszédül, hökken, bődül a józan ész,
combod, ha villan tüllszoknyád alatt.
Szakállas fények táncolnak nyomodban,
ahol csak jársz-kelsz, minden elforog.
Zsákmányod lettem. Összeroskadottan
omlok öledbe, édes vadhurok.
Szoríts magadhoz, hulljunk csak, mint a kő,
míg elenged minket végleg az idő.



Hánytorgat az ördög

Moss meg engem Uram
sok bűn íze sajog
bőrömön és számban
simítsd el homlokom
simítsd meg hajamat
mert hánytorgat az ördög
mészároló ökle
beszakítja álmom
vergődő szívemet
hökkenti lángnyelve
szarvával átdöfi
pupillám csillagát
halálnak porával
testemet megsózza
és csókol csak csókol
míg iszonyatos ajka
húsom le nem tépi
csontom rettenetét
fuvolává gyúrja
így vesz a szájába
lelkét belém fújja!



Karácsonyi szonett

Jeges vályúban mosakszik a hold,
szelek kocogtatnak ajtót, ablakot.
Szerelmünk hajdan ringó bárka volt:
vadívű csípőd hogy kápráztatott!
Havazik bennem szakadatlanul,
fájdalmak éneke buggyan ajkamon,
s míg testem-lelkem a földbe simul,
hull rám az ég, mint foszló virágszirom.
Elfeledem mind az árulókat.
Meggyújtok lassan egy égi csillagot.
Árvizek, bűnök: hová sodortak?
Betlehem felé sírva ballagok.
A jászolnál, tudom, te is ott leszel,
s könyörgő két karom ott majd átölel.



Szilveszteri szonett

Mint beomló barlang, olyan lesz a múlt,
gyémántbányánk a hű emlékezet,
ellobban ez az év (hogy belénk fakult!),
új év poharán tündöklik kezed.
Szemembe hökkensz, szomjazlak lobogva
véremben vérzel, csordulsz szívemen,
felizzik tüdőm fagyos csipkebokra,
ficánkol érted vad lélegzetem.
Itass csókjaiddal, nézd, hogy szornjazom!
Gyolcsokba takard ifjúságomat!
Törékeny mosolyod, mint a hatalom,
fegyelmez, lázít, békít, fosztogat.
És csillag csendül, forog az égi rét,
új hold bontja ki szerelmünk köntösét.



Levél Tóth Krisztinának

Drága barátném, Kriszta, de régen mondtam a versed,
Sárvár lombjai közt csorgott akkor a hold,
sápadt fényedben sápadt bús fényem, az arcod
volt gyönyörű vigaszom - gyászoltam nagyapám.
Fodros fellegek úsztak a reszketeg alkonyi égen,
zöld láng lett a szemed, égett benne a nyár;
és körülöttünk összeborultak az ágak, a vágyak:
csak te meg én álltunk, két remegő ragyogás.
Ó, hova tűnt el tegnapi kedvünk, szép vacogásunk?
Fényünk elkomorult, arcunk éjbe merül.
Mégis a szívünk hajdani álmok hős paripája
(bordánkon doboló, táltosként ügető),
mert aki ég, azt küzdeni hívják égi huszárok:
dallá válik a vér, karddá lészen a vers.
Krisztina, hősnőm! Szép szavaidban fényes arany van,
hárfád életet ad, pengetsz isteni húrt,
s mint amikor zsoltárhoz templomi orgona búg fel,
úgy búg dallamod is, míg csak kínoz a kín.
Sápad a sok kis gnóm, ha a tollad mesteri művét látja,
hogy égre repül, mindig a fény fele tör.
Hátulról döfnek mind, úgy kritizálnak a torzak:
"már nem elég magyaros, nem vagy jó hazafi."
Ünnepet ülnek a kocsmák kurvult verseit ontva:
írván egy pici sort, töltvén jópofa sert.
Álmuk a hírnév. Csak hadonásznak a tollal a gőgben:
mondván, költő mind, mind, aki részegen ír.
Hogy dübörögnek! Ám te csak írjál, Krisztina, hősnőm!
Áll Magyarország még, éneked érte ragyog!



Teremtés

Zsuzsanna teremtő, izzó combja
csípőm csattogó kéjjel átfonja,
didergő húsom húsába vonja.

Ágyéka vágya ágyékom kéri,
belőlem pedig minden, mi férfi,
az Édenbe áhít visszatérni.



Zúzmarás, őszi szonett

Az ősz előtt lehajtom fejemet,
mit nem érthetek, maradjon titok.
Szőlők erén a halál ered meg,
lüktetni lágyan mégis áhítok.
Ledől a Nap és támad a sötét,
ringnak a rétek, a tört nádbugák,
botorkál csak a fáradt öröklét,
úsznak a fellegek, mint a kutyák.
Köd-folyók partján ül a nyugalom,
égi súlyoktól lassul meg a vér,
dermedten állva hallom, hallgatom,
a kintornás fagy verklije zenél.
És nyílik a föld, húz az őserő,
csontom csontoddal ott lent összenő.



Zsukámnak

Színed elé hajt szívem, s bennem csillagok égnek:
kóválygó gyönyörök, virrasztó örömök.
Lángol a föld is alattunk, olvad, mert ölelésünk
nem hervad soha el, végtelen izzik a csók.