A halottak hónapja

November: a halottak hónapja. A nyirkos szelektől borzongató, hideg és ködös időkben különös élességgel jelenik meg előttünk az elmúlás és a halál ténye. A halálé, mely ott leselkedik körülöttünk, első levegővételünk pillanatától, és amelyre minden elmúlás szüntelenül emlékeztet. Különösen a megőszült időben. A lábunkhoz hull egy barnásan pirosló falevél, és felvillámlik bennünk a gondolat: memento mori.
Különös félelemmel féljük a halált, de mégis még a hitetlenek lelkét is átjárja sokszor a reménykedés örökzöld illata, hogy a halál egy új, szebb életnek a kapuja. És ez a reménykedésünk éppen abból a különös félelemből fakad, ami mindig ott ólálkodik a szívünk közelében, ha elmúlásunkra gondolunk.
Szeretjük a halált az álomhoz hasonlítani. Vajon miért? Azért, mert az álmodást az ébredés követi. Az ember amikor a halálra gondol, olyankor mindig biztosan tudja, hogy részese és alkotója a világmindenségnek. És ilyenkor eszébe jut, hogy a telet a tavasz követi. Az elmúlást a feltámadás. A régi életet az új élet.
Sok nyelvben ugyanaz a szótöve a halálnak, mint az álomnak és a szerelemnek. Mintha egymás testvérei lennének. A halál nyugodalom, melyből újra ébredünk, és csak az a szerelem igaz, amelyik halálos.
Halottak napja táján szétnézek az ismerős temetőkben, és mindig eszembe jutnak Ratkó József sorai:

"Mégiscsak ők tartják a földet,
drága halottaink.
Csont törik, izom kékül, foszlik
rajtuk a hús, az ing.

Szép szemük behorpad, pedig
vannak már annyian
mint az égen a csillag, annyi
szülém lányom, fiam."

És amíg hosszasan tűnődöm a letűnt időkön, Károli Péter szavai találnak otthonra szívemben: "Jóllehet sokan szidalmazzák a halottakon való siralmat, de miérthogy ezt az indulatot a természetnek Istene oltotta belénk, azt mondom, hogy az halottakon való mértékletes siralom nincsen sem Istennek, sem az ő igéjének ellene."



Jeremiás siralmai

Csoóri Sándor Költők, társaim című versének egyik sora - melyben a kortárs költőket kocsisbort nyakaló jeremiásoknak nevezi - oltotta belém a kíváncsiság fürkésző frissességét, hogy ismét elővegyem Jeremiás siralmait.
Ennek a bibliai könyvnek a héber címe eredetileg gyászéneket jelent. Az Ószövetség népeinek idejében a gyászének igen elterjedt volt Izraelben, ilyen gyászéneket mondott, például Dávid király a kegyetlen véget ért barátja, Jonathán felett. Hieronymus, mikor az V. század elején elkészítette a Biblia latin nyelvű fordítását, a Vulgatát, Jeremiás keserű sorainak a Lamentationes címet adta, ezért lett az első magyar fordításban "siralmak" az elnevezése. A héber és az őskeresztény hagyomány ezeket a verseket egyértelműen Jeremiásnak tulajdonítja. Ezt támasztja alá a Kr.e. III-II. században keletkezett Septuaginta is, ami nem más, mint az Ószövetségnek az akkori világnyelvre, a görögre való fordítása, ahol a könyv előtti bevezetőben ez áll: "És történt, mielőtt Izrael fogságra vitetett, és Jeruzsálem elpusztult, hogy Jeremiás próféta leült és sírt, s ezekbe a siralmakba kezdett Jeruzsálem felett."
A héber költészetben a gyászénekeknek szigorú formája volt. Jeremiás költeménye is ehhez igazodik, ezért az 1., 2., és 4. fejezet 22 versszakos és minden versszak a héber ábécé egymásra következő betűivel kezdődik. A 3. fejezet 66 versből áll, itt minden 3. versszak kezdődik a héber ábécé szerint. Luther Márton ezt az alkotási technikát nevezi arany ábécének, mely teljességében és töredékesen is a Zsoltárok könyvében is előfordul.

Ezek az énekek Jeruzsálem elestéről (Kr. e. 587.) és az azt követő, hátborzongatóan nyomorúságos évekről szólnak. Arról a megrendült időről, amikor az anyák arra kényszerültek, hogy gyermeküket is megfőzzék éhük miatt.
Jeremiás a csapások közepette is helyesen gondolkodik, mert az igazat keresi, így hát elismeri, hogy az Isten igazságos volt a népre lesújtó ítéletében, mert a korábbi bűnbánatokra való felhívások hiába hangzottal el Izrael fiainak, azok fülük botját sem mozdították. Ám írásában ott van a jövőbe vetett reménységnek a sora is: "Az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk. Minden reggel meg-megújul, nagy a Te hűséged. Mert nem zár ki örökre az Úr. Sőt, ha megszomorít, meg is vigasztal az ő kegyelmességének gazdagsága szerint ..."
Történelmünk viharos századaiban költőink, történetíróink és prédikátoraink gyakran idézték ezeket a sorokat, s különösképpen foglalkoztak Jeremiás írásaival és példaadó életével. Próféciai könyvét is ezzel a lelkünket ringató, páratlanul őszinte vallomással kezdi: "Szólt pedig az Úr nékem, mondván: Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé. És mondék: Ah, ah Uram Isten! Ímé, én nem tudok beszélni; hiszen ifjú vagyon én! Az Úr pedig monda nékem: Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én; hanem menj mindazokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok néked."
Ajánlom őt minden magyarul író költő figyelmébe, hiszen soraiból óriási erővel sugárzik az a meggyőződés, hogy a költő nem lehet közömbös hazájának sorsa iránt, hogy bizony foglalkoznia kell annak politikai életével és történelmével, mert csak a ténylegesen megélt és meggondolt élet lehet aranyfedezete minden versbe kívánkozó szavának.



Böjti gondolatok

1.
Az Isten nem egyszerre teremtette a világot, hanem hat nap alatt.
Mire int ez bennünket?
Elsősorban arra, hogy amit csinálunk, annak tervszerűnek kell lennie, azt fokozatosan, építkezve, megfontoltan kell végrehajtanunk.
De leginkább arra tanít, hogy ne legyünk mohók, mert a világot csak lassan megismerve és küzdelem árán vehetjük birtokba.

2.
Az éhség a gyomorban kevésbé érezhető, ha szépre való éhségünk kielégítésére megcsillan a remény.

3.
Kain és Ábel.
Talán a testvér-gyilkosság tanulságnál is fontosabb az azt megelőző isteni vigasztalás, amit az Úr mond Kainnak: "Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta."
Ennek lényege: az ember a jóért ne várjon földi jutalmat az Istentől, mert akár nyomorban, szenvedésben, sikertelenségben él, ha jót cselekszik, nincs szégyenkezni valója sem Isten, sem pedig az emberek előtt. Az Úr szeretetének nem az a tükre, hogy hogyan kedvez, vagy miként kivételez velünk. Isten szeretete éppen jótetteink sokaságát jelenti.

4.
Egyik ismerősöm szerelemből nősült, majd elmúlt a szerelem, hogy érdekből nősülhessen. Most érdekből szeretne elválni, hogy újra szerelemből nősülhessen.

5.
Az ember könnyen hajlamos a csüggedésre a hitben is.
Várjuk a Krisztust, az életünk csodáját, de nem jön.
Ezért mondja Habakukk próféta: "... ha késik is, bízzál benne;
mert eljön, el fog jönni, nem marad el!"

6.
Igazán böjt idejére való gondolatokat hordoz a 131. Zsoltár 1-2. éneke:

"Uram, nem fuvalkodott fel az én szívem,
szemeim sem láttak magasra,
és nem jártam nagy dolgok után,
erőmet haladó csodadolgok után;

Sőt lecsendesítém és elnémítám lelkemet.
Amilyen az elválasztott gyermek az anyjánál;
mint elválasztott gyermek,
olyan bennem az én lelkem."

7.
Magyarsors: örök napfogyatkozás. Vajon miért van Adynak ma is igaza: "Nekünk Mohács kell!"? Valóban az kellene?



Megrendült időnk
(Tóth Erzsébet: Rossz környék)

"Hová zuhant, züllött a haza, tudjuk-e már? Milyen muzsik sorsba, szellemi fogságba, Európából vissza Ázsiába? Tudjuk-e, milyen tespedésbe, belső pangásba, renyheségbe?" - teszi föl eszméltető kérdéseit Serfőző Simon 1989-ben megjelent, Hová zuhant a haza? című prózaversében, melynek sorai ma talán még időszerűbbek, mint akkor voltak, hiszen a züllés, az elkorcsosulás azóta is folyamatos, akkut probléma. Először ennek a Serfőző-versnek az emlékei derengtek föl bennem, amikor Tóth Erzsébet könyvét becsuktam, akinek verseit egyébként régóta és különös kíváncsisággal olvasom. Megnyerően mértéktartó hangja, annak tisztasága és szépsége, finoman cizellált humora mindig felüdít, s azt mondhatom, hogy erényei alapján igen népszerű költő is lehetne, ha lennének még olvasók. Sajnos az olvasók száma a virtuális és vizuális kultúrának nevezett maszlag már-már függőséget okozó beteges befogadásával egyenes arányban fogyatkozik. Többnyire nem érdekli az embereket a mai költészet, miként az igazi értékek bűvölete sem, hiszen tombol és rombol az agyvelőkben a pénzvámpíroktól agyonmanipulált média kultúrmocsokja.
A költőnő is érzékeli ezt a romlást, és szavainak hitelességét rendkívüli mértékben felerősíti a couleur local valódisága.
Könyve, Rossz környék címmel, a Kortárs Könyvkiadónál került napvilágra a múlt év őszén. Aki kinyitja, kinyitja a magány titokpalotájának kapuját és belép egy olyan költői világba, ahol lehetősége van a melankóliával átitatott tűnődésre, de megnyílik a lehetőség arra is, hogy újraértelmezze a megszokott, hétköznapi dolgokat, hogy észrevegye a mechanikusan megélt mindennapi valóság apró varázslatait is.

Elsimogathatatlan simogatásaimmal
egy kismacskához hajoltam, és te nézted,
a kenyeret - pedig éhes voltál -
odaadtam a vadkacsáknak,
s mikor végre méltóztatták elfogadni,
te jobban örültél, mint én,
suhantak fenségesen, sétáltunk tovább,
kerestünk volna egy kis házat,
ahol lakni lehet, nem tudtuk még,
hogy már megtaláltuk:
te szereted őt, ő szeret engem,
én szeretlek téged, szeretlek benneteket,
ne félj, hullámzó édes vizeiben
Isten cserélget minket.
(Walk with me)

Igen, a hiány költészete ez, mint annyi más mai költőnkké, akik sodródnak az idővel, keresve benne a szépet, az otthont, a szerelmet. De azért ezek a versek nem pusztán hagulatjelentések, hanem markáns hieroglifái ennek a kornak. Igaz, mintha fakóbbak lennének a metaforák, árnyékosabban a hasonlatok, hiszen a híres "Olyan szép vagy, mint Lengyelország" kezdetű dal bátor, szabadságvágytól és friss reménytől lobogó éneklése óta a pazar képi világ elkomorult, a versek nyelvezete megkeményedett, felerősödött bennük a kétely és az irónia. (Hol zsarnokság volt, ott zsarnokság van. - írja, vagy a címadó verset idézve: "költözz el arról a rossz környékről" / tudják mondani bölcs barátim / de hova költözzek? csak rossz környéket ismerek / mindenhol betörnek, feltörnek, ellopnak, leütnek / nem tudom megvédeni magam).

Tóth Erzsébet szívében, miként bennem is, gyűlik az aggódás, hiszen akinek van szeme, látja, hogy a szocializmus éveiben megkezdett, teljes összeomlás felé vivő útról egy talán még rosszabb útra tévedtünk, mely egyre értékmentesebb világ felé visz bennünket.
A Rossz környék versei érzékeltetik a bajt, és szelídségükkel nem csupán azt fogják jelezni a jövő nemzedékeinek, hogy itt voltunk, hanem azt is, hogy volt még emberi arcunk. Ez egyetlen reményünk is.

(Új Horizont, 2005/6)



A felsőbbrendű vers

I.

Csendesen szemerkélt az eső azon a késő szeptemberi délutánon, amikor Becskeházi Dávid 3 perces tűnődés után hirtelen elhatározta, hogy költő lesz. Nem olyan nagy mesterség az, gondolta, csak egy kis fantázia kell hozzá. Meg jó bor. No, meg egy múzsa! Egy Léda. Mint Adynak. (A versnek egyébként jót tesz, ha a bor piros, s könnyen kész a mesterszonett is, ha Bikavér.)
Hazaérkezvén gyorsan tollat ragadott és megírta első ars poeticáját.
Valahogy így hangzott:
Keményen, keményen, kőkeményen.
Egészen pofás kis epigramma, nyalta meg a szája szélét Dávid. Fog ez menni úgy látom.
Másnap friss izgalommal ébredt. Első gondolata ez volt: Léda!
Őt kereste az utcán, az iskolában, a menzán, egyszóval mindenütt. Este halálos fáradtan akadt össze Marival. Dávid nem szerette ezt a lányt, de tetszett neki és most feltűnően Lédásnak is látta.
- Gyere moziba! - kérlelte tömören.
A moziban nem teketóriázott sokat. Megfogta a lány mellét és próbált belemenősen és vagányan viselkedni, mint egy született költő. Csókolt és harapott. Betanult modorával percenként suttogta a lány fülébe, Je t'aime. - Menjünk - mondta Mari. Dávid türelmetlenül hazakísérte, fejében ott lüktetett már az újabb költemény. Éjszaka aztán titkon rágyújtott egy Fecskére (hadd repüljön)!), majd ezt írta: Szűz Máriám, de kívánlak! - itt elakadt. Nem! … Na várjunk csak!

Szűz Máriám, mint
cigarettavégen a forró méreg,
úgy ajkadon a vágy.
De kívánlak! Bár lenne
itt egy tiszta ágy!

Ivott egy kis bort és a vers fölé kanyarintotta: Modern Apokrif.

II.

Két hónap múlva már kötetnyi verse volt. Úgy érezte, hogy nem rejtegetheti tovább véka alatt a boldogtalan emberiség elől ezeket a kincseket. Nagy elhatározásra szánta el magát.
- Elküldöm Kondásnak, ő most a legnagyobb.
Kondás, mikor a versekbe belepillantott, a bajszát rágta ijedtében, néha le is nyelt belőle egy-egy darabot. "Versei éretlenek, próbálkozzon antik formákkal." - írta vissza Dávidnak.
Dávidot a válasz először leverte, de aztán rájött, hogy mit is akar a szenilis Kondás.
- Hát persze, hogy megérezte spártai jellemet, ami ott ólálkodott a verssorok mögött!
Elnyargalt a könyvesboltba, hogy vegyen egy verstani kézikönyvet. Útközben már azt tervezgette, hogy miről fog eposzt írni.
- Legjobb téma még mindig ötvenhat, de a honfoglalás se kutya. Csak egyikben sincsen nő. Bár, a honfoglalásba tehetek, hiszen ott nagyobb lehetősége van a poetica licenciának. - okoskodott.
Természetesen ő is a hexameterrel kezdte, mint Homérosz. Aztán jött az anakreóni versforma, majd az aioli. Végül már maga talált ki bonyolultnál-bonyolultabb versformákat, míg egy gyötrelmes éjszaka után meg nem született az úgynevezett becskeházi-forma. Ennek a formának a titka az, hogy csak hosszú szótagokat ismer, a rövid magánhangzókat pedig lenézi.
Dávid jól érezte, hogy tespedté vált a mai költészet, ezért mint egy új Zarathusztra hirdette a modernizációt, a felsőbbrendű verset. Új irányzatot akart, a neoneoavantgardot, amit összekapcsolt a becskeházi-formával. Ez alapján írta meg második ars poeticáját, ami egyben az irányzat csatakiáltása is volt. Így hangzott:
Új, Új, Új!
Aztán rögtön megírta Szél című versét. "SSSSSSsssss" - dőltek a sorok. Tenyerét dörzsölte, térdét csapkodta, de örülni sem volt ideje, mert a nimfomániás múzsa újra homlokon nyalta.

Tehén-Haiku
Bú-bú-bú-bú-bú,
Bú-ú-ú-ú-bú-ú-ú!
Bú-ú-ú-bú-bú.



Hetekig lázban volt, szobájából sem mozdult ki, csak enni. Szülei már kezdtek aggódni állapota miatt. Hogy megnyugtassa őket, vacsoránál elszavalt nekik egy régi zsengét, amit még aioli formában írt. Lehörpintett egy kis pohár szamorodnit, majd érces hangon belezendített:
Költők harca után ingatag az apály!

Bosszút áll, kiabál, persze ő pipál.
Rozsdát mart a cicánk, megevett, tárt kaput nyelt.
Bábám, szemmel igéz Piri.



Szülei egy darabig értetlenül bámultak, majd édesanyja sírva fakadt.

III.

Már második hónapja szobájának rabja volt, mikor egy reggel észrevette, hogy gümő van a tarkóján. Egészen kicsike még, de kemény, szinte kőkemény. Verset akart írni róla, de a sírás környékezte.
Két hét múlva kétszeresére nőtt a gümő, úgyhogy már nem is gümő volt, hanem egyenesen daganat. Dávid most érezte először, hogy egy Góliáttal áll szemben. Megrémült. Idegességében verseit szavalta és futkosni kezdett a szobájában. Vonyított, majd mekegett, végül kukorékolt.
A fejenállásnál tartott éppen, mikor a legfelső polcon megpillantotta Ady kötetét, melynek borítóján a példakép egyik 1918-as fotója volt. A két beteg költő tekintete összetalálkozott.
- Mit nézel? - kérdezte haragosan Dávid.
- A falon azt a nőt. Ki az?
- Mari. A barátnőm.
- Tudod kire emlékeztet?
- Gondolom, biztosan Lédára.
- Lédára? Frászt. Léda nem volt ilyen szép és kedves arcú. Inkább az édesanyámra hasonlít.
Dávid megdöbbent, mert ebből megvilágosodott számára, amit valahol mélyen mindig is sejtett. Belőle soha nem lehet igazi költő.
- Mit csináljak? - kérdezte kétségbeesetten. - Olyan tehetetlennek érzem magam.
- Ember! Küzdj és bízva bízzál! - mondta Ady az Úr basszushangján és nevetve nevetett.