Antigoné, avagy a vér parancsa

"Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!"
(Vörösmarty Mihály: Az emberek)


Vágjunk a dolgok közepébe és tegyük fel azt a kérdést, melynek megválaszolása mindannyiunk számára arra is rögtön választ ad, hogy valójában mitől tragédia a tragédia, mitől dráma a dráma. Miért lesz öngyilkos Antigoné? A görög drámával szinte egy időben megkezdődött a görög drámák elemzése is, és háromszáz év óta már úgy érzi sok elemző, hogy Shakespeare maga is az Antiigoné sírjelenete nyomán teremtette a maga Rómeó és Júliáját. Az Antigoné szerelméről vallott felfogás és a párhuzam azonban téves. Rómeó tragédiája az, hogy tévedésben van Júlia halálát illetően, és tévedését egy apró balszerencse okozza, hiszen Júlia tetszhalott állapotáról nem jut el hozzá Lőrinc barát üzenete. Ez a tévedés lesz a tragédia oka, hiszen a szerelem természete olyan, hogy a szerelmes ember a halálba is utána megy a kedvesének. Rómeó halottnak hiszi Júliát, tehát minden értelmét veszti száámára egy pillanat alatt. Júlia, amikor felébred, ugyanazt éli meg, amit Rómeó, és szerelmük csak azért halhatatlan, mert halálos.
Antigoné esetében teljesen másról van szó. A Rómeó és Júúliához csak annyiban hasonlítható, hogy Antigoné és Haimon öngyilkossága is egy sziklasírban történik. Ám ne feledjük, Anntigoné a sziklasírt az azonnali kivégzés helyett kapja, mintegy a büntetés enyhítéseként, ahová naponta ételt visznek be neki. Ilyen körülmények között ez a sziklasír börtönhöz hasonlítható. És most gondoljunk egy pillanatra arra, hány mesét és mondát ismerünk, amelyekben a szerelmes királylány valami toronyfélébe befalazva évekig várja a kedvesét, aki végül meg is szabadítja. Ha Antigoné halálosan szeretné Haimont, ilyen körülmények között nem akasztaná fel magát, hanem egyre erősebben reeménykedne kiszabadulásában. A halálos szerelem természete ilyen. Akkor miért lesz öngyilkos Antigoné? Öngyilkosságának oka nyilván teljesen más.
Most mint egy bírónak, úgy kell eljárnunk a körülmények vizsgálatában, nem feledve azt, hogy a bíró erkölcse: az ítélete. Tehát: benső értékeink megóvása és kiteljesedése érdekében egyáltalán nem közömbös az, hogy milyen következtetésre jutunk. Ki vétkezett, és ki ellen? Mi az ősi átok? A végzet valóban elkerülhetetlen? Tanítóinktól tudjuk, hogy a tragédiákat általában az okozza, hogy valaki a végzettel szembeszáll. Valóban ez a tragédia igazi oka? Hajdani bölcsek szerint a végzet sorsunkba van írva: ezért fontos tudni, hogy mi történt őseinkkel, mi történik velünk. Balga, aki azt hiszi, hogy nincs közünk elődeink vagy utódaink sorsához. Hiszen nemcsak a gének, de elődeink tettei ugyanúgy meghatározói életünknek, mint saját döntéseink. A százhalombattai halmok sírkamrái közelében átjár bennünket a nyirkos gondolat: nincs távol tőlünk az a görög világ, ahol Antigoné szenvedett.

A görögség igazi lényegét az a közösségi élmény adja, amikor együttesen élik meg az emberi kultúra hajnalát, amikor felismeerik azt, hogy vannak egyetemes törvények, vannak örömök és bánatok, vannak okok és okozatok, melyek mindenkire egyformán hatnak, melyek minden esetben egyformán keletkeznek. Ekkor jönnek rá arra, hogy az emberi közösség nem elszigetelt, hiszen ugyanúgy érvényes mindenkire a csillagászat, a matemaatika, a fizika, mint a lélek vagy a zene vagy a költészet törvényei. Az embert megérinti a művészet. És a görögöket felzaklatja a művészet egyetemessége. Pontosan tudják: a szép elvarázsol, a fenséges magával ragad. Amikor erre rájönnek, akkor születik meg a görög dráma.
Mi különbözteti meg a görög tragédiát a kecske ünnepén előadott dionüszoszi misztériumjátékoktól? A drámai hős. Ugyanis tragédia sok-sok emberrel történik, mégsem keletkezik dráma. De ha egy drámai hős kerül hasonlóan tragikus körülmények közé, mint egy átlagember, akkor ott minden megnemesedik, minden a sorsában magára hagyott ember és az árulók konflikktusától szikrázik. Tegyük hozzá: ezek az árulók a görögöknél legtöbbször maguk az istenek. Antigonéval kapcsolatosan általános az a felfogás, hogy Kreón parancsa zsarnoki, Antigoné visellkedése pedig az istenek törvényeinek alárendelt. Ám Antigoné nem az istenek törvényeinek engedelmeskedik! Nem bizony! Nem azoknak akar érvényt szerezni, hanem lelki szükségleteinek. Saját sorsában ő maga a törvény. Nem csupán érzi, de tudja is: gyász nélkül a veszteség elviselhetetlen. Kreón parancsa tehát elsősorban vele és húgával, Iszménével szemben igazságtalan. Kreón, amikor paranccsal tagadja meg a végtisztességet Polüneikésztől, elsősorban nem az isteneket és nem a halottakat, hanem a gyászt cipelő élők méltóságát sérti meg. Ezzel száll szembe Antigoné, és mert szembeszállása a szeretetből fakad: felmagasztosul. Azért oly kedves mindannyiunknak Antigoné alakja, mert mindannyian tudjuk, hogy milyen a testvéri szeretet.

Minden teremtő lélek megérzi legalább egy pillanatra a semmi, pontosabban a léttelenség káprázatosan hívogató és szédületesen csábító örvényét. Éppen ezért az igazi veszteségek körül mindig a tragédiák deleje vibrál a levegőben. Jelen esetben Antigoné öngyilkossága szükséges a tragédiához. Nem a parancs tehát, amit Kreón kiadott, s nem is annak megsértése. Jogos a felvetés: szükségszerű-e Antigoné halála? Antigoné jelleméből következik-e az öngyilkosság? A dacos, öntudatos Antigoné, aki megtesz mindent, ami emberi: ilyen embertelen lenne önmagával? Aki mindent vállal a halottért, miért nem vállalja tovább az életet az élőkért?
Antigoné tisztában van azzal, hogy aki enged az ártó szellemeknek, azt a rontás naponta megkísérti. De Antigoné tisztában van családja végzetévei és felmenőinek bűneivel is.
Jean-Pierre Vernant megállapítja, hogy már Kadmosz és Harmonia násza magában hordozta a nemzetség sorsának alakulását, a végső, kölcsönös testvérgyilkosságot. Miért is? Úgy vélem, azért, mert az idegenek és az őslakók találkozása és összeolvadása sohasem lehet békés, az mindig áldozatot követel. Két nép testvérisége csak akkor lesz teljes, ha vannak közös halottaik. Kadmosz, amikor katonáival a Zeusz által elrabolt Europé után bolyong, eljut Delphoiba is; ott az orákulum azt tanácsolja neki, hogy fejezze be a vándorlást, mert nővérére többé nem talál rá. Arra inti, hogy szegődjön egy kóbor tehén nyomába, és ahol az egy helyben marad, ott alapítson várost. Ez Boiotiában történik meg, a leendő Thébai helyén. Kadmosz, mielőtt várost alapít, áldozatot akar bemutatni Athénének, ezért elsétál a közelben lévő Árész-forráshoz, amelyet egy sárkánykígyó őriz. Megöli a sárkánykígyót (aki valójában Árész fia), majd Athéné parancsára elveti a sárkány fogait. Ezekből a fogakból nőnek ki Thébai őslakói. Harcosként ugranak ki a földből, teljes fegyverzetben, máris méregetik egymást, gyűlölködnek, kötekednek. Kadmosz rádöbben, hogy vele is végezhetnek. Ezért fog egy követ, és amikor senki sem figyeli, közéjük hajítja. Az őslakók egymásnak esnek. S közülük csak öten maradnak életben: Khthoniosz, Udaiosz, Pelórosz, Hüperénór, Ekhion, azaz a Rettenetes, a Földi, az Éjszakai, a Sötét és a Harcos. Kadmosz a sárkánykígyó megöléséért magára vonta Árész haragját, és hét évig kell szolgálnia az istent. Szabadulásakor - Athéné közbenjárására - istennőt vesz feleségül, Aphrodité és Árész leányát, Harmoniát, majd megalapítja Thébai városát. Az őslakók a sárkányfog-vetemények leszármazottai, akikbe az Árész forrását őrző kígyóból a békétlen hajlam újra meg újra visszatér. Elkerülhetetlen a velük való keveredés. Meg is történik hamarosan. Kadmosz és Harmonia egyik leánya, Agaué az egyik veteményhez, Ekhionhoz megy feleségül. Házasságukból származik a tragikus végzetű Pentheusz királyfi. Kadmosz egyik fia, Polüdorosz, egy másik veteménytől származó leányt, Nüktériszt veszi feleségül. Ők nemzik Labdakoszt, a sántát, Labdakosz pedig nemzette Laioszt. És máris megérkeztünk Antigoné tragédiájának gyökeréhez.
A Laiosz név többjelentésű. Jelentheti az élen állót, de jelentheti a ballépésűt is, ám én leginkább félrelépőnek vagy ferde hajlamúnak fordítanám. Kis suhancként száműzik, és Korinthoszba kerül, Pelopsz király udvarába. Éppen csak fiatal felnőtt még, amikor beleszeret a király fiába, Khrüszipposz királyfiba, aki ekkor még gyermekkorú. Szerelmével és alantas vágyaival addig zaklatja a gyermeket, amíg az öngyilkos nem lesz. Pelopsz ekkor megátkozza azzal, hogy írmagja se maradjon, vele haljon ki a Labdakidák nemzetsége. Nem sokkal ezután Laiosz visszatér Thébaiba és feleségül veszi Iokasztét, aki szintén vetemény-származék. Sokáig nem lesz gyermekük, emiatti aggodalma miatt Laiosz felkeresi a delphoi jósdát. Az orákulumtól a következő választ kapja: ha fiad születik, megöl téged és az anyjával hál. Laiosz és Iokaszté elborzadnak a szörnyű jóslattól, és hosszú időn át eredményesen védekeznek. Ám egyszer Laiosz lerészegedik, Iokaszté pedig nem bír magával, így megtörténik a baleset: Iokaszté teherbe esik. Kisfiúnak ad életet. Hirtelen halálos pánikba esnek. Bokáját átdöfik egy tűvel, és lábát összekötve egy pásztorra bízzák, hogy vigye a Kitharión egyik sziklájára és hagyja ott sorsára a vadállatok, vadmadarak étkéül. Az el is vállalja a feladatot, ám amikor a gyermek rámosolyog, megszánja, és az egyik korinthoszi pásztornak adja, aki éppen az ottani király szolgája. Így kerül a gyermek Polübosz királyhoz és a nejéhez, akik gyermektelenek. Itt kapja az Oidipusz nevet. Amikor felserdül, olyasmiket hall, hogy ő csak egy talált gyerek, a szülők valójában a mostohái. Ennek kiderítése érdekében útra kel és Delphoiba megy. A jós nem válaszol a kérdésére, hanem ugyanazt mondja neki, amit valamikor Laiosznak: apádat megölöd és anyáddal hálsz. Oidipusz megszédül a jóslattól, elborult agya el is felejti, hogy valójában nem is erre volt kíváncsi. Ettől a pillanattól tényként kezeli, hogy mostohái az igazi szülei, és csak egy cél lebeg a szeme előtt, minél távolabb lenni a szülői háztól, hogy a jóslat be ne következzék. Thébai felé veszi az útját. Hogy-hogy nem, éppen ekkor jön vele szemben egy lovas kocsin Laiosz is. Egy hármas útelágazásnál találkoznak. Egyik sem tér ki a másik elől. Laiosz felháborodva az udvariatlanságon, ütlegelni kezdi Oidipusz lovait egy bottal. Oidipusz ezen feldühödve megöli a kocsist és Laioszt is. Mindezt úgy éli meg, hogy jogos önvédelemből cselekedte. Egy darabig még bolyong, majd Thébaiba ér, ahol megfejti a szfinx rejtvényét és jutalmul feleségül veszi az özvegy Iokaszté királynét. Házasságukból négy gyermek születik: két fiú, Polüneikész és Eteoklész, és két leány, Antigoné és Iszméné. A történet folytatását mindenki ismeri. Oidipusz megfejti származása titkát: Iokaszté öngyilkos lesz, Oidipusz pedig kiszúrja mindkét szemét. Fiai kigúnyolják, ezért azzal átkozza meg őket, hogy egymás kezétől essenek el. Ez a testvérháború lesz az ókori történelem egyik legnagyobb és legmegrendítőbb háborúja, amikor hét vezér szövetkezik Thébai ellen. Ennek az átoknak a beteljesedésével kezdődik Szophoklész Antigonéja.

Miért lesz öngyilkos Antigoné? Tisztázzunk valamit még egyszer: Antigoné sziklasírja inkább tömlöc, mint sírkamra. Ezt erősíti a kardal is Antigoné elvonulásakor, amikor az életre biztatják Danaé példájának felemlegetésével. (Közismert a történet: Danaé apjának azt jósolják, hogy születendő unokája fogjá megölni, ezért Danaét egy föld alatti tömlöcbe zárják, ahol naponta ételt kap. Zeusz, aranyesőnek álcázva magát, lejut az üregbe, majd teherbe ejti a csodaszép leányt.) A kórus így biztalja a "szentségnek szentül adózó" szüzet: "Sudár Danaé is a napfénytől elzárva lapult érc-bástya zugán: rejtve örökkön síri sötéttel börtöne fedte. Felséges volt őnéki is törzsöke, lányom! S engedve, Zeusz színarany magvát méhébe fogadta." Antigoné mégis végez magával. Persze a tragédiáknak sohasem egy oka van. Az mindig sorozatos keresztutak többbszöri találkozása után következik be. Mondhatnánk: a legapróbb bajnak is számtalan oka van. Mindig ezernyi ok vezet el odáig, hogy az élet amforája megrepedjen. Antigoné éppen akkor áll házasság előtt, amikor a baljós végzet a testvérein bekövetkezik, és Kreón (aki Iokaszté fivére és Haimon apja), éppen akkor adja ki a parancsát. Antigoné éppen az előtt öli meg magát, mielőtt Haimon a sziklasírba érkezne. Mielőtt Kreón felülbírálná döntését, Haimon Antigoné után ered. De mégis: mi az öngyilkosság igazi oka? Tisztáztuk, hogy nem a szerelem. Erre nincs is igazi utalás a műben, s nincs olyan drámai körülmény sem, amely a szerelem meglétét igazolná. Sőt! Ha széttekintünk egy kicsit, Euripidész Phoinikiai nők című drámájában éppen azt olvashaljuk, hogy Antigoné egyáltalán nem szerelmes Haimonba, házasságuk csak érdekházasság lenne. Ott Antigoné így sikít fel: "Fiad férjem lesz életemben, azt hiszed?" Mire Kreón földhözragadt bölcsességgel válaszol: "így szabta sorsod. Merre futsz e nász elől?" Ám Antigoné ott is a másvilág felé tekint: "Nászéjjelünkön Danaidává változom." De maradjunk Szophoklész darabjánál! A kulcs mindenhez a darab elején van. Így kezdődik: "Iszméné, édes húgom, tudsz-e oly csapást, mit holt atyánk bűnéért ránk nem mért Zeusz, hogy míg csak élünk, büntetés legyen sorsunk?" Mi más ez, ha nem a sors elleni lázadás? Gyászra gyász, szégyenre szégyen éri őket folyton, noha vétlenek és tiszták, és most Kreón parancsa testvéri szeretetüket is megcsúfolja: "Nem megtagadta egyik bátyánktól Kreón mindünk jogát, a tisztes elhantolást?"
De vizsgáljuk meg előbb a holt atyának, Oidipusznak a bűnét! Mi az ő bűne? Hogy elvette az anyját, és gyermekeinek testvére lett? Könnyelműek vagyunk, ha ezért törünk pálcát fölötte! Lehet-e felróható bűnünk az, amiről egyáltalán nem tehetünk? A tévedés a mai büntetőjogban is büntethetőséget kizáró körülmény. Oidipusz pedig mind apját, mind anyját illetően tévedésben volt. Akkor hol van a bűn, amelynek természetes következménye a balsors? Nézzünk csak mélyebben a történet kútjába! Mit is látunk a mohos víz árnyékos tükrében? Két gyilkos arcot. Laiosz és Iokaszté arca fodrozódik: kezükben a nem várt csecsemő. Íme, Laiosz és Iokaszté bűne. Vajon a delphoi orákulum végzetes jóslata bekövetkezett volna akkor is, ha nem akarják azt elkerülni? Ha nem tesznek ellene? Ezt nem tudjuk. De azt igen, hogy a végzet ellen bűnnel védekezni nem lehet. Laiosz és Iokaszté, annak ellenére, hogy Oidipusz nem halt meg, gyermekük gyilkosai, mert szívükben végeztek vele.
Mi a helyzet Oidipusszal? Nézzünk csak jobban a kút fenekére! Nem igazán különb a szüleinél ő sem. Mi is történt annál a hármas útelágazásnál? Akárhogyan is szépítjük a dolgot: a dagadt lábú bizony két embert megölt zokszó nélkül. Az teljesen közömbös, hogy ő ezt a történetet jogos védelemnek véli. És azért közömbös, mert amit csinált, az nem jogos védelem. A jogos védelemnek ugyanis arányosnak kell lennie a jogtalan támadással. Itt nincs ilyesmiről szó. De legyünk teljesen őszinték, legalább magunkhoz: Oidipusznak bizony el kellett volna engednie az öreg Laiosz kocsiját. Miért nem tette meg? A gőgje miatt. A gőg pedig bűn. Ha Oidipuszban nincs meg ez a gőg, akkor nem öli meg az apját, s ma másképpen hívnák az Ödipusz-komplexust. Minden, ami ezután történik, már csak következmény. De tehet-e mindezekről Antigoné vagy Iszméné? Nem. Jogos-e Antigonénak a sors elleni lázadása? Igen. Kreónban - mint minden zsarnokban - a tisztátalan dicsvágy uralkodik, Antigonéban - mint minden hívő lélekben - a tiszta becsvágy, egészen pontosan: az élet szeretete, az élet megbecsülése. Mégis öngyilkos lesz!
Miért lesz öngyilkos Antigoné? Azt már tisztáztuk, hogy Kreón parancsa elsősorban a gyászában és a szeretetében sérti Antigonét és Iszménét. Mondhaljuk: megalázó mindkettejük számára. Amikor Kreón megtudja, hogy Antigoné az, aki a parancsával szembeszegült, a megkövezést a sziklasírra változtalja, azért, hogy vérvád ne érhesse. Így szól tehát: "Ember nem lakta pusztaságba vettetem, és élve zordon szirt falába záratom. S melléje épp csak annyi ételt tétetek, hogy érte vérvád mégse érje városunk." Majd később így okoskodik: "Hagyjátok őt magánosan, hogy vesszen el, vagy éljen ott a sírba zárva, hogyha tud! E szűz vérétől érintetlen lesz kezünk: a napvilágtól fosztottuk meg őt csupán." Antigoné, akinek a neve is azt jelenti, hogy "makacs és ellenálló", már a darab elején elmondja Iszménének, hogy testvéréért a halált is választja, mert hitét el nem árulja. Hogy mennyire öntörvényű ez a dac, a következőkkel igazolja: "Hadd tűrje el bolond fejem balvégzetét!" A parancs elleni lázadása nem tudatos tehát nála, hanem a vér parancsa. Később pontosabb képet kapunk: "Ha gyermekem halálát értem volna meg, vagy hitvestársamat vesztettem volna el: az állam ellen nem szegültem volna én. Milyen törvényre támaszkodva mondom ezt? Ha férjem elhal, másik férjet nyerhetek; ha magzatom vész, új férj adhat új magot; de hogyha sírba költözött apám-anyám: testvérem újra nem születhet már soha." A dac a végzettel szembeni lázadás tehát. Amikor Antigoné szembeszáll Kreón parancsával, az ártatlanok igazsága buzog föl benne, és mindez azért történik, mert Antigoné vére megelégelte már a balvégzetet, a sorozatos igazságtalanságot. Föllázadt tehát az igazságtalan parancs ellen, és büszkén vállalja a halált. Ám lázadását Kreón saját gyávaságából szinte kioltja azzal, hogy a halálos büntetést egy sziklabörtönre változtatja. Antigonénak egyetlen fegyvere marad a zsarnokkal szembeni bosszúra, az, ha nem kér ebből a kegyelemből. Antigonénak áldozattá kell válnia - a megalázott szeretet, a temetetlen holtak igazságáért. Antigonénak Kreónt vérváddal kell illetnie önmaga becsületéért és minden tisztességes ember azon reménykedéséért, hogy a jót nem győzheti le a gonosz. Antigoné azért öli meg magát, hogy ártatlan vére Kreónt bemocskolja. Ez Antigoné bosszúja. Ez Antigoné forradalma a zsarnokkal szemben.
A magyar történelemből ismerünk egy kézenfekvő példát, mely teljesen hasonló ehhez. Amikor az 1956-os forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét halálra ítélték, ezeket a szavakat mondta a zsarnokot képviselő bírónak: "Kegyelmet nem kérek." A kegyelemről való lemondásával a levert forradalmat győztes forradalommá tette. Antigoné a halálával a zsarnokot ölte meg.

Antigoné példája a népet nemzetté emeli, mert a nemzet legfőbb ismertetőjele az, hogy a nemzetben a zsarnok soha nem győzheti le az emberit. A nemzet az árulást elítéli, de a halottaknak mindig megbocsájt. Antigoné a népet nemzetté emeli, a halandó embert pedig halhatatlanná. Szinte érezzük sírjánál Krisztus közelségét.



Platón olvasása közben

1.
A filozófust jelentő görög szó, a philoszophosz tartaImát illetően lényegesen különbözik a szophosztól. A bölcsesség kedvelőjét jelenti, megkülönböztetve attól, aki azt hiszi önmagáról, hogy a bölcsesség teljes birtokában van. A filozófia lényege nem az igazság puszta birtoklása, hanem az igazság föltétlen és alázatos keresése. A filozófia Karl Jaspers szavaival "úton levést" jelent, amelynek végső lényege, hogy annak az összpontosításnak az elvévé váljon, amely révén az ember - a realitásban való részvéétele közben - eljut önmagához. Az ember szüntelenül keresi az önmagához vezető utakat, így a filozófia mindig velünk van. Terrmészetesen nem minden esetben kvalifikáltan, a tudományosság igényével, ám gondolkodásra, az asszociációk szabad képzésére, a különbségek megvilágítás ára, valamint az ok-okozati összefügggések vizsgálatára serkentő módon.

2.
Honnan is ered a filozófia, az embemek e módszeres gondollkodásra való képessége és készsége? Platón szerint a filozófia ősforrása a csodálkozás. "Látjuk a csillagokat, a Napot és az éggboltot. Ez ösztönzött bennünket a mindenség vizsgálatára, ebből nőtt ki a filozófia, a legfőbb jó, amit az istenek az embereknek juttathattak."
Az ember, amikor tudatára ébredt, akkor föltétlenül észre kellett vennie a világban való magányosságát. Ez a magányos szemlélődés indukálta benne életének alapvető kérdéseit: mi a lét eredete, és mi annak az értelme? És mivel az ember a tudatosság első pillanataiban rájött arra, hogy zoon politikon, a társadalmat összetartó erőket is filozófiai kategóriák szerint vizsgálta. Valóójában tehát elmondhatjuk, hogy a filozófia - lényege szerint - az emberi faj összefogására irányul.

3.
A filozófia az ókori Görögországban élte virágkorát, hiszen a görög tudósok gyűjtötték össze a korabeli világ filozófiai fölvetéseit, majd komolyabb vizsgálat alá vonva azokat, az emberi gondolkodást továbbfejlesztve újabb és újabb megállapításokkal, elméletekkel gazdagították a kultúrát. Már az alapkérdés tekintetében is, hogy honnan eredeztethető a lét, többféle választ fogalmaztak meg, amelyek nyomán számos filozófiai iskola alakult ki az ógörög városállamokban. A milétoszi természetfilozófusok szerint minden létező dolognak egyetlen, közös ősoka van. Első filozófusuk, Thalész szerint ez az ősanyag a víz. Szerinte minden vízből van, és mivel az ősokot élőnek és önmozgónak tartja, így a víznek magának is lelke van. Thalész tanítványa, Anaximanddrosz elvontabban fogalmazza meg az ősokot, azt végtelenként, határtalanként és meghatározhatatlanként írja le. Anaximenész. szerint ez az ősok a levegő, amelynek sűrűsödésévei keletkezik a hideg, ritkulásával pedig a meleg. A másik ógörög iskola a pitagoreusok iskolája, amelynek alapítója Püthagorasz. Ők nem anyagi ősokot kerestek. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy a teljes valóság lényege a számokban áll, így a kozmosz rendjét a számok határozzák meg. A szám: az anyagot rendező forma. Empedoklész négy elemet tekint ősoknak, amelyeket a szeretet és a gyűlölet ereje mozgat: a vizet, a földet, a tüzet és a levegőt. Anaxagórasz szerint végtelen sok, minőségileg is különböző alapanyag létezik. Feltevése szerint az, hogy egy dolog mivé válik, tehát mitől lesz szép a szép, tűz a tűz stb., ezeknek az alapanyagoknak a jellegzetes keverési aránya határozza meg, hiszen a részek mindegyikben, a legkisebben is megvannak. Az anyagokat a nousz (szellem) mozgatja, ami tervszerű rendezettséget teremt. Leukipposz és Démokritosz szerint a különböző atomelrendeződések jelentik a dolgok különbségét. Az eleai iskola képviselői már egyfajta idealizmust képviselnek, hiszen a lélek az, ami középpontba kerül. Xenophanész szerint: "Egyetlen az Isten, legnagyobb az istenek és emberek között, nem hasonlít sem a halandók alakjára, sem a gondolatukra." Ő az antropomorf istenek elleni küzdelem egyik képviselője, az egyistenhit eszméinek egyik első hirdetője. Parmenidész tanítása a lét egységéről szól, mely szerint a lét nem keletkezett, nem mulandó, egységes egészet alkotó, mozdulatlan, időtlen. Egy és folyamatos.
A nemlét létezését ellenben vitatja, alaptétele: a létező van, a nem létező nincs. Hérakleitosz az eleai iskolával ellentétes véleményen van. Nála az örökös keletkezés és elmúlás áll előtérben, amelynek mindent alávet. Híres töredéke szerint: "Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Minden folyik, és semmi sem áll." Felfogása szerint semmi sem képzelhető el az ellentéte nélkül, így élet és halál, ébrenlét és alvás, nappal és éjszaka teljes összhangban van. Minden történést az ellentmondások feszültséggel telített viszonya határoz meg. Ebben az értelemben az ellentétek állandó harcát tekinti minden dolog szülőatyjának. Hérakleitosz tehát az első dialektikus gondolkodó, azonban úgy véli, hogy az ellentétek harcában a Logosz kormányoz mindent, amely törvényszerűen irányítja a változás folyamatát. A bölcsessség a Logosz felismerése. A Logosz az az őselv, amelyik mértékadó, mindenben közös, és az ellentétek egysége: mindenből egy lesz, és egyből minden.
Mindezekhez képest a platóni ideatan gyökeresen új változást hozott a filozófiában. Platón az ideatannal a korábbi filozófia nagy részét új értelmezésben összegezte, sőt azt meghaladóan egy olyan új gondolati rendszert alkotott, amelynek hatása a nyugati szellemtörténetben semmi máshoz nem hasonlítható. A. M. Whitehead ezt úgy értelmezi, hogy minden nyugati filozófia csak "lábjegyzet" Platónhoz képest.

4.
Ki is volt Platón? Az eredeti neve Arisztoklész, csupán a művészneve Platón, amelyet széles válla miatt kapott. Arisztón és Periktoné fia. Kr. e. 427-ben született és 347-ben halt meg. Létezését, mint minden nagy formátumú görög esetében, az utókor tudatában egyfajta misztérium veszi körül. Mindenesetre tény az, hogy Athénban, Apolló születésnapján látta meg a napvilágot, azaz Targelion havának hetedik napján. Platón arisztokrata származású volt, atyai részről Kondrosz, az utolsó athéni király leszármazottja. Anyai dédapjának dédapja Dropidész volt, aki Szolónnak, a nagy athéni politikusnak és törvényhozónak fivére. Anyai ágon olyan illusztris rokonokat tart még nyilván a családfa, akik a Harminc Zsarnok tagjai voltak, így például Karmidészt és Kritiászt is. Természetes volt ilyen háttér mellett, hogy maga Platón is kora gyermekkorától kezdve a politika vonzáskörében élt, és ifjúkorát is jórészt politizálással töltötte, amíg meg nem tapasztalta annak keserűségét, és a tiszta gondolkodás felé nem fordult.
Húszéves koráig verseket is írt, igyekezett a költészetben elmélyülni. Szókratésszel való találkozása villámcsapásként hatott rá, és gyökeresen megváltoztatta addigi felfogását. Verseit tűzbe vetette, s követni kezdte a filozófust. Innentől kezdve a filozófiának szentelte az életét. Szókratész kényszerű öngyilkossága után Platón Negarába menekült, Eukleidészhez, és három évre a tanítványa lett, majd ezt követően Kis-Ázsiában a kis-ázsiai mágusoknál tett egy körutazást. Később Itáliába ment, hogy megtekintse az Etna kráterét, valamint azt a helyet, ahol Empedoklész öngyilkos lett. Itt ismerkedik meg, Szürakuszaiban, az uralkodó Dionossziosz sógorával, Diónnal. Az itteni államforma türannisz volt, s Platónnak volt alkalma megtapasztalni a zsarnoki rendszer visszásságait. Amikor Dión a hatalom részese lesz, a platóni államelméletet a gyakorlatban is megpróbálják megvalósítani. Sikertelenül. Platónnak Diónnal együtt menekülnie kell innen. Platón egész életét a gondolkodásnak szentelte, s mint a legtöbb görög filozófus, hosszú életet élt. 81 éves korában egy esküvői lakomán halt meg. Akadémosz Hérosz ligetében temették el, ahol az akadémiát alapította. Följegyezték róla: olyan komoly ember volt, hogy hosszú élete során soha senki sem látta őt nevetni.

5.
Platón ideatanának megértéséhez nélkülözhetetlen Az állam című könyve, amelyben az ideális államot fogalmazza meg. Ez azért érdekes ma, mert Platón nem a demokráciát emeli az igazságos állam eszményképévé. Pedig az ideális állam az igazságos államot jelenti. Másképpen merül fel ez a kérdés az ókorban, hiszen mi a francia forradalom óta az igazság eszméjét mindig az emberek törvény előtti egyenlőségén, az emberi jogok egyetemességében értelmezzük, és ha ezek bármelyike csorbát szenved, úgy gondoljuk, az igazságosság eszméje veszett el. Az ókori világ gondolkodói számára a rend, a harmónia jelentette az igazságosságot. Másképpen vizsgálták ezt a kérdést, különösen a háborús időszakban és a háborúk után, amikor Platón ezt az elméletét kidolgozta. Természetes, hogy számára az igazságos állam az lehetett, amely a rendet meg tudja teremteni. Az államot - Platón szerint - az emberi szükségletek kielégítése, illetve az ezek kiteljesedése iránti igény hozza létre.
Az emberek alapvető szükségletei az evés, a lakás, az öltözködés, ezért szükség van földművesekre, kőművesekre és más mesterekre. A legnagyobb hatékonyság érdekében arra van szükség, hogy mindenki a saját mesterségét űzze, és ne a másokét. Ám meglehet, hogy a helybeli termelés nem elégséges a szükségletek kielégítésére, ezért szükség van arra is, hogy termékeiket kicseréljék más államok termékeire, így létfontosságú a kereskedelem szabályozása is. Platón felfogása szerint az állam akkor van jól megszervezve, ha mindezek működése kellő összhangban van. És amikor ez az összhang megvan, az is szükségeltetik, hogy ennek az állam védelmet nyújtson. Ennek az összhangnak, harmóniának a védelmét pedig csak azok adhatják meg az állam tagjainak, akiknek ez a védelem a mesterségük.

6.
Platón nagyon fontos szerepet tulajdonít a nevelésnek. Szerinte ez az egész államszervezet alapja. Az uralkodók hatalmát semmiféle korlátozás nem szabja meg, ezért az állam jóléte az egyéneknek a képzés során szerzett tudásán alapul. Elveti a magántulajdont, s úgy fogja föl, miképpen a vagyon és a föld közös, úgy az asszonyok és a gyerekek is közösek. Még a gyermekek nemzését is az állam szabályozná a legjobbak kiválogatásának értelmében. Platón a totalitariánus államot eszményíti. Ennek megfelelően szerinte a legjobb államforma az arisztokrácia. Ezt követi a timokrácia, ettől rosszabb államforma az oligarchia. Elveti a demokráciát, mert úgy fogja föl, hogy a demokráciában a normális értékrendek megszűnnek, s ez az államforma alkalmas arra, hogy a legrosszabb kormányzási forma, a zsarnokság kialakuljon belőle.

7.
A platóni ideatan tartalma az immateriális, örök és változatlan lényeget, az ideák feltételezett világát jelenti. Az ideák a konkrét valóság ősképei, amelyeknek megfelelően a látható világ tárgyai kialakulnak. Ezek az ideák tőlünk függetlenül, objektíve léteznek, ezért Platón filozófiája mint objektív idealizmus jellemezhető. Platón szerint két világ létezik: a múlékony földi világ, valamint a változatlan és változhatatlan ideák világa. A testi világ az ideák világának alárendelt, mindenféle formában.
A látható dolgok világa vagy közvetetten észlelhető (pl. árnyék és tükörkép), vagy közvetlenül. A látható dolgok világán kívül van a csak a szellem számára hozzáférhető világ. Ezen belül foglal helyet a tudomány világa, valamint az ideák birodalma. Az ideák birodalma csak a tiszta ész számára, és csak minden szemlélettől, minden elferdült emberi gondolkodástól mentesen hozzáférhető.

8.
Platón a lelket halhatatlannak tartja. Ennek bizonyítására három példát hoz fel. Az első szerint: a világban vannak látható és láthatatlan dolgok. Az előbbiek a testhez állnak közelebb, az utóbbiak a lélekhez. Mivel a látható pusztul és meghal, míg a láthatatlan változatlan és örök, nyilván változatlan és örök a lélek is. A második szerint: ellentétek nem létezhetnek egyszerre ugyanabban a dologban. Egy test azért meleg, mert a meleg ideája költözött belé, és azért hűl ki, mert a hideg fogalma lépett a meleg fogalmának helyébe. Egy élőlény azért él, mert rendelkezik lélekkel és azért hal meg, mert a halál ideája elűzte az élet ideáját, vagyis a lelket. A harmadik szerint: Platón állítja, hogy a megismerést is lehet kutatni, mert ha az ember megtalálja az ismeretet, az má benne van a lelkében. Tehát a megismerés egyfajta anamnészisz, vagyis visszaemlékezés. Olyan dolgok felszínre bukkanása, amelyeket korábbi életeinkben már megtanultunk. Platón szerint amikor meghal az ember, a lelke az ideák világába kerül, ahol találkozik minden ideával, és mielőtt újjászületne, iszik a felejtés vizéből. Ennek eredményeképpen földi valóságában már semmire nem emlékszik, újra kell tanulnia a világot, itt azonban csak annak földi mását látja, amit az ideák világában megtapasztalt.
Platón közvetlen követői, az egyetlen Arisztotelész kivételével, nem hagytak különösebb munkákat maguk után. Az újplatonista filozófia volt az, amely a kultúra haladásának szolgálatába állt, azonban mind a mai napig az objektív idealizmus kiinduló pontja Platón filozófiája. Mivel Platón a tiszta gondolatokat, ezeken keresztül a lelki tisztaságot kedvelte - aki sokat foglalkozik vele, maga is megtisztul.



A halálról és a feltámadásról

Legyünk teljesen tárgyilagosak! Ha lehet az életnek archimedesi pontja, úgy az halálunk bizonyossága. Mulandóságunk tudata tudatunk igazi ereje, mely olykor világokat mozdíthat ki sarkaaiból. Úgy véljük, halálunk a legbiztosabb dolog, ami megtörténhet velünk. Születésünk titkával kapcsolatosan legfeljebb egy csodálkozó kérdésig merészkedünk: véletlen-e az, hogy több mint négymillió kromoszóma közül, pont mi választódunk ki a napvilágra?
Az általános közfelfogás szerint a halál az élet végét jelenti. Természetes jelenség tehát, hogy életünk elmúlik, ezért természetesnek tartjuk a halál bizonyosságát felismerő embemek az örök élet utáni sóvárgását is. De honnan származik a feltámadás gondolata? Az élethez való ragaszkodásunkból fakad-e, vagy abból a felismerésünkből, hogy a halál mégsem természetes? Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük: a testi halált vagy így, vagy úgy, de mindenki elfogadja. Ám aki hisz a lélek és a test szerves kapcsolatában, azt bizony megkísérti a feltámadás nagyszerűsége! De megkísérti azokat is, akik ugyan a lélekben nem hisznek, ám vacognak a vicsorgó kaszástól, szoronganak a teljes megsemmmisülés, a visszatérhetetlenség reménytelenségétől. A feltámadás lehetősége vigasz a félelemben és remény a gyászban. Kézennfekvő tehát a kérdés: van feltámadás? Vannak objektív ismérvei? Vagy misztériuma csak a hit által fogható fel?

Minden emberre vonatkoztatható konkrétsággal csak a keresztyén vallások foglalkoznak a feltámadással. Pál apostol lakonikus tömörséggel fogalmaz: ha Krisztus nem támadt föl, akkor Krisztus követése nemcsak hiábavalóság, de bizony istenkáromlás is. Vannak tények, melyekben hívők és nem hívők egyformán egyetértenek. Tudjuk, hogy Jézus történelmi alak volt, hiszen nemcsak a Szentírás, hanem Flavius és több pogány író, vagy a Korán is foglalkozik személyéveI. Azt is tényként rögzíthetjük, hogy ezt az embert keresztre feszítették Pontius Pilátus idejében. Az Arimethiai József tulajdonát képező üres sír legendája is egyre bizonyítottabb. Az pedig vitán felül áll, hogy volt egy húsvéti kijelentés, mely így hangzott: Jézus feltámadt!
A nem hívők közül sokan a Szentírást kitalációnak, a Jézus feltámadásáról szóló részeket pedig egyenesen hamis bizonyítékok gyártásának tekintik. Ha ezek a nem hívők az evangéliumok szerzőinek a vádlói, akkor az igazság kiderítésének érdekében nekünk lelkiismeretesˇ bírákká kell válnunk! Első feladatunk a feltámadásról szóló iratok teljes átvizsgálása. Ha ezt kellő alapossággal tesszük, rögtön megfogalmazódik bennünk: aki manipulálni akar, az a tények vonatkozásában nem bagatellizál, hanem kiemel. Akinek valóban a hamisítás a szándéka, az a valótlan dolgokat mindenki számára elfogadható módon igyekszik bizonyítani: úgy, mintha azok valóban tények lennének. Egy biztos: semmiképpen sem lezserkedik. Mégis, mi tűnik fel rögtön? Az, hogy a feltámadás első tanúi az akkori jog szerint hiteltelenek, ugyanis az asszonyok tanúvallomása nem volt figyelembe vehető. Aztán figyelemre méltó érdekesség az is, hogy a feltámadó Jézus alakját alig ismerik fel. Mindig kell valami nüánsz a megvilágosodáshoz, ami által rádöbbennek, hogy nem gyatra alteregó áll előttük, hanem a Mester. Máriát ehhez a nevén kell, hogy szólítsa, az emmauszi tanítványok a kenyér megtöréséről ismerik fel, Galileában a csodálatos halfogás megismétléséről. Tamás még akkor is kételkedik, amikor a többieknek már minden bizonyos: ő csak akkor ámul el, amikor ujjait Krisztus sebeibe mártja. Aki tényeket gyárt, nem így tálal! Az hiteles tanúkról beszélne, és nála a föltámadott Jézus az első pillanatban is egyértelműen felismerhető lenne. De nézzük tovább! Vizsgáljuk meg most a konkrét előzményeket!
Jézus, mielőtt a virágvasárnapi bevonulása Jeruzsálembe megtörténne, többször is kijelenti, hogy ott "csúfot űznek belőle, leköpdösik, megkorbácsolják és megölik; de harmadnap feltámad". A tanítványok értetlenül hümmögnek, valójában nem tudják, hog miről van szó. Aztán az utolsó vacsora után mindannyian elárulják. Júdás azzal, hogy eladja, Péter azzal, hogy megtagadja, a többiek züllesztő gyávaságukkal. Vajon ilyen nehézfejű, bizonytalan alakokkal szokás bizonyítani a hazugságot? Azt hiszem, ez eléggé nevetséges lenne. Persze azért ebből még nem következik az, hogy bármi is igaz volna az egészből! A feltámadás titka és minden kétséget kizáró bizonyítéka mégis az ő viselkedésükben van. Figyeljük csak meg, hogy miért!
Amikor Jézus a tanítványokkal Cézarea Filippi környékére ér, megkérdezi tőlük, hogy kinek tartják őt az emberek. Azok rajongva felelgetnek, majd Jézus váratlanul nekik szegezi a kérdést: kinek tartotok ti? Egy pillanatra az idő is megáll, s a mély csöndből csak Péter képes feldadogni: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!" Talán elgondolni sem vagyunk képesek, hogy mekkora hitről árulkodik ez a vallomástétel! Aztán hogyan esküdözik ez az ember, hogy az életét is odaadná Jézusért! És a többi tanítvány is mind-mind lelkesül, megborzongatja őket a hit csodája, a felismerés, hogy valóban Jézus a Megváltó. Ám amikor Jézust elfogják, a tanítványok hite megrendül, félelmükben szélnek erednek, a szeretet és a gyávaság tusakodásától a fogoly Jézus nyomában sunnyogó Péter pedig háromszor is megtagadja őt, mire virradna. A keresztnél is csak egyetlen tanítványról tesz említést az Írás. Ennyi év távlatából felháborító a viselkedésük! Nem a hit megcsúfolása ez? Ám amikor találkoznak a feltámadt Jézussal, egyszerre mindegyikőjük hite olyan méreteket ölt, amilyenre még nem volt példa a történelemben. Nemcsak csodákat tesznek, de egy kivételével mind mártírhalált hal Jézusért, a feltámadás igazságáért. A feltámadás előtt - noha tudják, hogy Jézus a Krisztus, és tanúi voltak halottak életre keltésének is - gyávák, árulók és rettegnek a haláltól. A feltámadás után azonban bátrak, hűsegesek, s nem félnek semmitől. Érezzük ugye, hogy ilyen fordulatot az emberi lélekben csak monumentális esemény megélése hozhat. Mert az ember nemcsak test, de lélek is. Aki tényleg látta a feltámadott Jézust, azt nem érdekli már a földi élet gyarlósága, a haláltól pedig nevetve kérdezi: "Halál, hol a te fullánkod?"

A feltámadás tanúi közül tizenhét tanítvány - köztük tizenegy apostol - mártírhalált halt. Pétert fejjel lefelé megfeszítették, Pált lefejezték, Andrást X alakú kereszten kivégezték, de hadd ne soroljam! Ezek történelmi tények. Hazug eszmékben lehet hinni, még meg is lehet értük halni, ha az ember igaznak véli őket. Ám ha felismeri a hazugságot, akkor a halál (a haláltól való félelem) legyőzi azt. Hazugságért senki nem áldozza fel az életét. Valljuk be: az igazságért is csak nagyon kevesen! Ezeknek az embereknek a sorsa egyértelműen bizonyítja azt, hogy valóságosan is van feltámadás. És sorsuk szavahihetőségüket is igazolja! Éppen ezért hadd tegyek ehhez a kis íráshoz még valamit! Mit is ír Pál apostol a korinthusiaknak? "Íme, titkot mondok nektek: Nem mindnyájan halunk meg, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, szempillantás alatt az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólani és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi meg elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára és e halandó test halhatatlanságba öltözködjék."



Jókai Mór hírlapjai

1.
A ma embere naponta tanúja a szavak inflálódásának, hiszen túl sok a szó a világban. Túl sok a felesleges szó a létet meghatározó ige helyett. A különféle hírlapok és médiumok az olcsó beszéd bordélyházaivá váltak. Mindez a XX. század második felét uraló piacgazdaság szelleméből fakad: a.hír tartalmát nem a valóság és különösen nem az igazság keresése határozza meg, hanem az üzlet. Egy hírnek az értéke attól függ, hogy eladható-e. A XIX. század szelleme még a szabadságé volt. Akkor a hírlapírás elsősorban még kultúrmissziót jelentett, a hírlapíró pedig többnyire - mondhatjuk talán így - a kultúra lovagja volt.
Jókai Mór, akiben századának mindenféle eszméje egyesülni bírt, azt vallotta magáról a hírlapról, hogy az az olvasó számára nem lehet más, mint egy frissítő lélegzetvétel: ahogyan sokan egy szivarral a tüdejüket szellőztetik, úgy az olvasó a kedvenc hírlap átböngészésével gondolatait üdíti. Ám megtapasztalta azt is, hogy a sajtó külön hatalmi ág, s mint minden hatalom, botrányos is lehet. Jókai pontosan tudta, hogy más a képzelet és teljesen más a képzelődés. Azt vallotta, hogy az újság ne a képzelődésből táplállkazó érdekes fecsegés legyen, hanem a képzeletet megmozgató, könnyen értelmezhető műalkotás. A hír jelentéktelen és semmit sem ér, ha csak képzelődésre ad okot: hírértéke csak akkor van valaminek, ha a képzeletünkre ható művészi értékekkel is bír. Művészi értéke pedig csak annak lehet, aminek aranyfedezete a megélt élet. Éppen ezért a XIX. század hírlapíróinak semmi sem lehetett fontosabb, mint a sajtószabadság. Jókai Mór még tudta, hogy mi az. A mai kor hírlapírói közül behatóan csak kevesen ismerik.
Mit is írt Petőfi Sándor Arany Jánosnak az egyik levelében? "Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata ..." A század feladatával az akkori írók teljesen tisztában voltak. Nyugodtan kijelenthetjük: a Petőfiéhez hasonló gondolatok hatották át az egész magyar Szellemi életet.

2.
A magyar sajtó történetében Komáromnak kiemelkedő jelentősége van. Az első magyar nyelvű sajtókiadvány 1780. janu 1-jén jelent meg Pozsonyban, Magyar Hírmondó néven, és 1788-ig megjelenése rendszeres volt. 1789-ben Komáromban adják ki a Komáromi Tudós Társaság időszakos ismeretterjesztő sajtókiadványát, a Mindenes Gyűjteményt, melynek szerkesztője az a Péczeli József, aki a magyar nyelvművelés hűséges apostola volt.
Jókai gyermekkorában Komárom az ország egyik leggazdagabb települése, ahol a társasági élet Európa többi városához mérten is rendkívülinek mondható. A komáromi kaszinó elindulásának pillanatától virágzik. Az egyik kimutatás szerint 1838-ban 2 váltóforintot könyvekre, 840 váltóforintot folyóiratokra fordított; minden magyar nyomtatványt és minden magyar könyvet megvásárolt. Az ekkor megjelenő hazai lapok, a Hasznos Mulatságok, a Koszorú, a Hazai és Külföldi Tudósítások, az Erdélyi Híradó, a Tudományos Gyűjtemény, a Muzárion, a Magyar Orvosi Tár, a Fillér Tár, az Auóra, a Hajnal, a Remény, az Íris, az Athenaeum, a Figyelmező, a Kritikai Lapok, a Tudománytár mellett jelen van a városban a külföldi lapok és folyóiratok közül a Wiener Zeitung, Beobachter, Allgemeine Zeitung, Wiener Theater-Zeitung, Das Ausland, Blatter aus der Gegenwart és a Bibliothek der Neuesten Weltkunde. Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a Weinmüller Bálint nyomdájából kijövő Komáromi Kalendáriumot, melyet ekkor már a némi szellemi és irodalmi központot teremtő Weinmüller Franciska szerkeszt. Ennek köszönhetően a város szellemi életéhez egyre több pesti író és neves színész kötődik, így Czuczor Gergely, a híres költő, aki a helyi gimnázium egyik tanára volt, a színészek közül pedig Megyeri, Lendvai és Déryné. Az országosan népszerű kalendáriumról Mikszáth így ír: "Annyira eltalálta adomáival, rigmusaival, jövendőmondásaival a nép szája ízét, hogy a nép vakon hitt a Komáromi Kalendáriumban, s alig várta évről évre."
A csodagyereknek tartott Jókait az irodalmat imádó apa mellett ez a légkör is inspirálja arra, hogy folyamatosan a kor nagy kérdéseivel foglalkozzék, s egész lényét áthassa a politika és az irodalom. A 18 000 lelkes Komárom ekkorra már igazi polgárváros. Az emberek jómódúak és vallásosak, pezseg a szellemi élet, de a rendszeres munka mellett nagy nimbusza van a kulturált szórakozásnak is. A várost nagy egyéniségek lakják: furfangos kereskedők, tudós tanárok, kalandos életű hajósok, nagy erejű munkások, legendásan szép asszonyok, titokzatos zsidók. (örök témák a mesére egyébként is hajlamos Jókainak.) A kis Jókai Móricról tudjuk, hogy már kilencéves korában kapcsolatba kerülkét irodalmi lappal is. A Regélő 1834. évi 70. számában jelenik meg egy rímes rébusza, valamint Helmeczy Társalkodójának 1834. évi 54. számában a város bolondjáról egy négysoros verse. (A kisfiú szárnypróbálgatásait az a Tóth Lőrinc támogatja, aki később a Jókai Mór nevet adja neki.) A gyermek fejlődése szempontjából fontos megemlítenünk későbbi sógorát, Vály Ferencet is, aki szintén felismeri a gyermek tehetségét, és szellemi mentora lesz. Tőle tanul meg Jókai franciául, angolul és olaszul, valamint tőle sajátítja el a teljes retorikát. Ezek a tanulmányok a későbbi hírlapírót rendkívüli előnyökhöz juttatják majd. Miként az is, hogy Jókait már gyermekkorától kezdve érdekelte a természettudoomány, a csillagászat, a festészet és a népi humor. Nem véletlenül tartották csodagyereknek, hiszen már gyermekként is polihisztor volt, s a tudás iránti szomja haláláig nem apadt el.

3.
A gyermek Jókainak nem voltak barátai. Sokan úgy jellemzik őt ekkoriban, hogy olyan egyéniség, akiből hiányzik az a bizonyos fluidum, ami az egyeseket vonzaná. Mikszáth szerint ő a tömegekre volt berendezkedve. Tanárai feljegyezték róla, hogy ebben az időszakban a közös játékból gyakran kivonta magát, jobban szeretett elvonulni, és kedvteléseinek élni vagy tanulni. Igazi vasszorgalom jellemzi, tanárai külön is foglalkoznak vele. A tragikus véget ért Orbán Gábor tanította rajzolni, aki több illusztrációt is csináltatott vele különféle történetekhez, újságcikkekhez. Sörös Lajos professzorsága alatt lett grammatista, akiről azt kell tudnunk, hogy az anekdota kiváló mestere is volt, s ezt a képességét igyekezett átadni tanítványainak is. Meséiben megfigyelés és élet lüktetett. Nagyon fontos megjegyeznünk, hogy a gyermek Jókai otthon, az édesapától ugyanezeket az inspirációkat kapja. Jókay Józsefnek mindazok a hajlamai megvoltak, ami a fiának. Szeretett írni, olvasni, rajzolni, imádta az irodalmat, a történelmet, a természettudományokat és a politikát. Ha nem hal meg a kamaszodó Jókai idejében, nyilván sokkal többet tud adni szellemiekben a fiának. Ám utólag azt mondhatjuk, az apa megrendítő halála egyvalamiben mégis Jókai tehetségének kibontását segítette elő.
Köztudott, hogy kétféle tehetség vívódott benne. Nem tudta eldönteni, hogy festő legyen, avagy szépíró. Munkáinak fényében kijelentheljük, az apa halála után nem sokkal a fiú az irodalom mellett teszi le a voksot. És ez nem véletlen. Hiszen már ebben az íd6szakban lelkében új világok, elképzelt történetek élnek és munkálkodnak. Hogyan is írja Mikszáth? "Csak látszatra volt Ő ott, de lelkével a saját felhőiben tartózkodott. Azonban mint a sónál látjuk, bár a földdel voltaképpen nem érintkezett, mégis fölszítta annak nedveit." A döntést az apa hálálán kívül még egy dolog befolyásolta. Az 1841-42. iskolai évre a pápai református főiskolába küldte az édesanyja, ahol végül az érettségit letette. Itt is kiváló tanárok gondoskodtak fejlődéséről, köztük a természettudós Tarczy Lajos, aki egyébként az irodalmi körök összejövetelein egyik vezetője volt az ifjúságnak. Sorsának különös kegyelme, hogy megismerkedhet ekkor többek közt Petőfivel, Orlay Petrich Somával, Kozma Sándorral és Kerkapoly Károllyal. A képző-társulat aktív tagja lesz, s rendszeres olvasója az Atheneaumnak és Garay Regélőjének. A festést nem hagyja abba, de véglegesen az irodalom mellett dönt.

4.
Kecskemét nemcsak a magyar széppróza szemponljából jelentős állomása Jókai életének, de a hírlapírás tekintetében is. A Pápán kialakult irodalmi ambíciók Jókaiban egyre inkább növekednek olyannyira, hogy Kecskeméten ő lesz az irodalmat kedvelő ifjúsági csoport vezére. Ő lesz a szerkesztője az ifjúság írott hetilapjának, a Kalliopénak. Demokratizmusa, a mű iránti tisztelete már ekkor megmutatkozik, első szerkesztői munkái is arról vallanak, hogy Jókait semmi más nem érdekelte, csak az, hogy az írott sajtó az olvasó számára romantikus katarzist nyújtson. A lapszerkesztés mellett irodalmi sikerei is növekednek, A zsidó fiú című drámáját 1843. április 31-én dicséretben részesítik, ugyanakkor néhány költeménye megjelenik a Pesti Divatlapban is. A kollégiumi élet nevesebb mulatságaiban egyre aktívabban van jelen. Kecskeméten elmúlik az a gyámoltalansága, ami korábban jellemezte. Belekezd a Hétköznapok című regényének az írásába is. Mindezek a későbbi hírlapíró szemponljából azért különösen fontosak, mert Jókainak ekkor alakul ki az a képessége, hogy több műfajban is elmélyülten tud fogalmazni, ugyanakkor a szépírói munkák mellett mintegy kikapcsolódásképpen lapot szerkeszt.
Sokan azt hiszik, Jókai nem a földön járt. Ám ez nem igaz. Jókai nagyon is a földön járt, de csodálatos lényében a jónak és a szépnek az eszménye mindig díszbe öltöztette a valóságot. Hogyan is ír ekkoriban? "Mások a költészetet az égben keresik, mi keressük azt a földön. Máskor a költő tanította a népet, most taníts te engem, lelkem hajlamaitól ölelt nép!" Láthatjuk! Ő maga is tisztában van lelkének hajlamaival.
Kecskeméten ragad még rá valami, ami egy hírlapírónak minnden korban előnye: a jogászi gondolkodásmód. Ez a gondolkodás, a tudományos és furfangos jogászi szemlélet fejlődik aztán tovább benne Molnár József ügyvédi irodájában, majd Nyáry Pál miniszter szolgálatában. Kevesen tudják: Nyáry az egyik legnagyobb jogtudós volt akkoriban, akinek nemcsak az elméleti tudása volt hatalmas, de gyakorlati felkészültsége is páratlan. Az Esti Lapok és a Március Tizenötödike majdani csatájában Jókai - többek között - az ő szakmai háttérmunkájának is köszönheti végső diadalát.

5.
Jókai két dolgot tud nagyon pontosan. Tudja azt, hogy a szó erkölcsi tett, és tudja azt is, hogy a nyelv mindig becsület és: helyzet kérdése. Hogy honnan tudja? Elsősorban a magyar néptől. De tudja a korábbi magyar írók munkáiból, és leginkább az őt inspiráló Petőfitől. Első regényének megjelenése után, 1846-ban Frankenburg Adolf lapja, az Életképek szerkesztőségében vállal munkát, ő vezeti a színházi rovatot. Nemsokára azonban Helmeczy Mihály Jelenkor című folyóiratánál az újdonságok rovatának vezetését veszi át. 1846 tavaszán Petőfi ösztönzésére a fiatal írói nemzedék legkiválóbb tagjai a diszkriminált honoráriumok miatt állást foglaltak a kiadók és szerkesztők ellen. Arra szövetkeztek, hogy egy évig semmiféle lapban nem írnak, hanern maguk fognak lapot alapítani, amely az ő irányukat képviseli. Ennek az új iránynak a hívei éppen tízen voltak: Petőfi Sándor, Pálffi Albert, Degré Alajos, Obernyik Károly, Pákh Albert, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Lisznyai Damó Kálmán és Jókai Mór. A körülményeket ismerjük, a Tízek Társasága nem kapott engedélyt lap kiadására. Frankenburg, akinek illusztrátora Barabás Miklós volt, felszólította őket arra, hogy dolgozzanak az Életképeknek. Féléves szünet után a társak felmentették egymást a fogalom alól, és Obernyiket kivéve, mindnyájan elfogadták a polgári-liberális lap szerkesztőinek a felkérését. Jókai eleinte a Pesti Füzeteket is szerkesztette, majd az ily módon a társaság lapjává váló Életképek szerkesztője lett. Jókai rendkívüli megfigyelő és csodálatos stílusú író dolgozataiban is. Az ekkor írt munkái tetemesen fokozták a lap népszerűségét. Jókai a megújuló lap irányvonalát a következőképpen foglalta össze: "Az irodalom hivatása az igazságot terjeszteni... az igazságnak tetsző alakot adni... Őrt állni az emberiség örök jogai felett, felrázni az alvó erőt gyáva tespedéséből, fogyasztani a szűkkeblűség birodalmát, s mi legfőbb: tudni szólani és tenni a jó ügyért..."
1847 közepén Frankenburg az udvari kancelláriánál kapott hivatalt, és Bécsbe költözött. A főszerkesztő Jókai Mór lett. Petőfi is ekkor tér vissza Pestre utazásaiból (június 14-én), nyomban a lap munkatársa lesz: külsős munkatársnak megnyerik még Arany Jánost és Tompa Mihályt is. Az Eletképek innentől tulajdonképpen politikai lappá alakul át. Jókai mint igazi demokrata nevének nemesi ipszilonját i-re cserélte fel. Petőfi augusztus 17-én a lappal kapcsolatosan a következőket írja Aranynak: "Én a népköltészet képviselőit akartam egyesíteni; miért az Életképekben?, mert annak legtöbb olvasója van, mert ahhoz szegődtek a legjobb fejek, mert annak szerkesztője egyik főtagja a fiatal Magyarországnak, hova mindazokat számítom, kik valódilag szabadelvűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyotakarók, azon fiatal Magyarországnak, mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába akarja öltöztetni... szóval az Életképek legnekünkvalóbb orgánum." Jókai úgy egyezik meg a "költői triumvirátussal", hogy Petőfi minden hónapban két új verset ad neki, Arany és Tompa pedig egyet-egyet. Arany a Pesti Divatlapot ott is hagyja, hogy az Életképek állandó munkatársaˇ legyen. Az Életképek a kor felfogása szerinti igazi, modem divatlap. 1846-tóI egyébként a Nemzeti Színház hivatalos orgánuma is. A lap fordításokat nem közölt, csak eredeti alkotásokat. A határon túli irodalomtól mégsem zárkózott el teljesen, a Külf6ldi szépirodalom és társasélet című rovata ismertette a világirodalom termékeit is. Az Életképek és humoristica című rovata a népélet köréből vett témákat mutatott be leginkább. A Hölgyszalon című rovatuk a családi élet gondjait és szépségeit ábrázolta, a Történetírászat és régiségbúvárlás rovatuk egyértelműen politikai jellegű volt. A Mi hír Budán című rovatban napi közlemények kaptak helyet. Arannyal ellentétben Tompa nem fogadta el azt a felkérést, hogy az Életképek szerkesztője legyen, ami miatt Petőfivel örökre megromlott a barátságúk. Tompa csak a következő félévtől dollgozott a lapnak, akkor sem kizárólagosan. Az Életképek további munkatársai: Berecz Károly, Dózsa Dániel, Garay János, Kerényi Frigyes, Lisznyai Kálmán, Mentovich Ferenc, Samarjay Károly, Sükei Károly, Szelestey László és Vörösmarty Mihály.
1848 márciusára az Életképek az ország egyik legnépszeruöb lapja. A forradalom idejére Jókai nem véletlenül olyan népszerű, hogy még március 15-én este is az ő felszólalását követelik. Népszerűsége a lapnak is köszönhető volt. No meg annak is, hogy ő nemcsak kiváló író és szerkesztő, hanem kiváló szónok is. Jókai a forradalom további eseményeiben élénken részt vett, nemcsak gyűléseken, tüntetéseken, a Nemzetőrségben, hanem lapjában is teljes odaadással szolgálta a szabadság ügyét. Április 30-tóI Petőfi nemcsak a lap munkatársa, hanem egyik szerkesztője is lett. A lap mottójaként ezt írják a címoldalra: "Egyenlőség, szabadság, testvériség!" Együttműködésüket egy sajnálatos esemény teszi tönkre, s tulajdonképpen ezt barátságuk is megsínyli. Az augusztus 21-i szavazásnál Vörösmarty a kormány mellett szavazott, s ezt Petőfi oly mértékben zokon vette, hogy megírta híres költeményét Vörösmartyhoz, melyben szenvedélyesen elítéli az emberben a költőt, a költőben a barátot. Nyomban szalad Jókaihoz, hogy a verset közöljék a lapban. Jókai feszeng, majd a Laborfalvi Rózával augusztus 29-én kötött esküvője előtt néhány napra eltűnik. Petőfi barátai tiltakoznak a vers kiadása ellen. Ám Petőfi hajthatatlan marad, és augusztus 27-én Jókai tudta nélkül, mégiscsak megjelenteti a verset az Életképekben. Jókai szerkesztői nyilatkozatban rosszallását fejezi ki Petőfi eljárásáért, aki erre kíméletlen hangú ellennyilatkozatban válaszol és hálátlansággal vádolja őt, tiltakozván a leckéztetés ellen, és nyilatkozata végén kijelenti, hogy a kiadónak felmondta a szerkesztést. Ezzel a barátság örökre megromlott. Ám rányomta még erre a bélyegét az a körülmény - és én hajlamos vagyok inkább ebben látni a barátság megromlásának igazi okát -, hogy Petőfi felbujtotta Jókai édesanyját a Laborfalvi Rózával megkötendő házasság ellen. Tudjuk, hogy a házasság milyen komoly felzúdulást váltott ki Jókai családjában és baráti körében, hiszen az akkor már ismert és sikeres színésznő lényegesen idősebb volt Jókainál, valamint volt egy házasságon kívüli gyermeke is. A botrány után Jókai különféle munkákat vállalt Kossuth megbízásából, és az Életképek november elejére be is fejezi pályafutását előfizetők hiányában. (Jókai itt kezdi el közölni a Szomorú napok című regényét, de a teljes művet ekkor még nem ismerhetik meg az olvasók. Pedig a téma felzaklató: a felvidéki tótok gazságait festi meg a nagy kolera idejéből.) A márciusban még 1500 előfizetőt regisztráló lap augusztus végére elvesztette olvasóinak több mint kétharmadát. Jókai lemond a szerkesztőségről, és az utolsó számban így búcsúzik a közönségtől: "E lapok utolsó számával szerkesztőségem ideje letelt. Ha hazám istene komolyabb gondokat nem adott volna rám, tán soha nem váltam volna meg e tértől... Azáltal, hogy én eltávozom tőle, e lap nem változik, sőt hiszem, hogy jobb leend... üdv minden igaznak, áldás a hazára!" Az Életképek a nemzeti gondolatok jegyében: a művelt Magyarország, a polgári társadalmi átalakulás jelszavával indult, majd a forradalom szellemi előkészítóje lett. A szabadságharc kitörése után munkatársai elsősorban a fegyveres harcra fordították figyelmüket, így az Életképek megszűnésén nincs mit csodálkozni.
Jókai szinte nyomorog, ezért készséggel fogadta el az év végén Landerer és Heckenast meghívását, hogy újévkor a kormányhivatalba lépő Csengery helyett a Pesti Hírlap szerkesztését elvállalja. Már december 3-án közzétette programját, melynek lényege "Magyarhon független egységének biztosítása". A móri csata után, 1849. január 1-jén a Pesti Hírlap szerkesztősége is Debrecenbe menekült. Jókai itt is hírlapírással tartotta fenn magát.
Az eladósodott Jókainak kapóra jött Nyáry Pál ajánlata, hogy havi százötven forintért vállalja a hivatalos Közlöny szerkesztését. Jókai, aki már hetek óta Nyáry ingyenes személyi titkára volt, a munkát örömmel vállalja, s a lapnak nem csupán szerkesztője, de szinte egyedüli írója is, Nyáry finoman érzékeltetett elvárásainak megfelelően. A politikai életet ekkorra már a szokásos magyar felfordulás és acsarkodás jellemezte. Jókai ebben a fellfordulásban inkább békéltet, mint uszít. Ez persze a radikálisokat nyomban fölháborítja. Jókainak a hétköznapi csetepatékat illetően nem voltak erős meggyőződései, ő a nagy eszmék gyerekes rabja volt. Viselkedése is éppen ezért a legtöbb esetben gyerekes. Mikszáth így jellemzi ezt a korszakát: "Egy nagy gyerek volt, semmi egyéb. Tavaly még Petőfi tutélája alatt radikális, a legvörösebb vörös, ami csak lehet, most mérsékelt Nyáry tutélája alatt, megtöltve annak esze járásával, egy bölcs aggastyán higgadtságával kezdi működését a Közlönyben. Cikkei szakasztott azon a hűvös magaslaton tárgyalják az izzó kérdéseket, mint ahogy azokat ma, ötven esztendő után látjuk és kívánjuk megítélni. A nemzet nem az uralkodó ellen küzd, írja, hanem: a reakció ellen; a nemzet nem támad, csak védekezik. Legyen bárki a kormányon, aki alkotmányos szabadságainkat nem bántja, mi helyet adunk neki mindjárt - enélkül pedig soha. Ezek a közlöny vezércikktémái." Ezek a nézetek az ún. "Kazinczy-körnek" a témái. Kik tartoztak ide? Kazinczy Gábor, Csányi, Nyáry, Szemere Bertalan, Klauzál Gábor, báró Kemény Zsigmond, Patay József, Kovács Lajos, egyszóval a mérsékelt liberálisok. A cikkek szerzői a szerkesztőn kívül legnagyobbrészt Kovács Lajos és Kazinczy Gábor voltak.
A Március Tizenötödike a leghevesebb radikálisok lapja volt. Természetesen rögtön megtámadják Jókait és hírlapját is. Jókai meghökken a nem várt támadástól: ő szándékaiban tiszta volt; ezért nem ismerte fel igazából, hogy békéltető cikkei Nyáry eszméinek a szócsöveivé váltak, s mint ilyenek bőszítik Nyáry ellenfeleit. "Kétségkívül gyenge politikus és felületes újságíró volt, de bizonyos tulajdonságai a publicisták fölé emelik. Jelszavakat tudott kidobni a közönség közé, s egy sikerült jelszó többet segít mázsaszámra menő bölcs érveknél. Egy ötlet, egy bonmot megöli a legfönségesebb beszédet és megállítja a legdühösebb rohanó tömeget." Így vélekedik róla Mikszáth. Igaza van? Nehéz megítélni. Jókai publicisztikai írásaiban ekkoriban valóban van a tárgyat illetően némi felszínesség, de minden írása mélyén megérezzük azt a magasabb eszmét, melynek szolgálatában a cikk megszületett. A Közlönyyben megjelenő cikkek ügye az országgyűlés elé kerül, s ezzel kapcsolatosan február 12-én Kossuthnak is nyilatkoznia kell. Kossuth lecsillapítja az ingerültséget, de Jókait magához rendeli. Nem nagyon foglalkozik a személyeskedésekkel, de azért felteszi Jókainak a kérdést, hogy ki sugalmazta a cikkeket. Jókai nem vall Nyáry Pálra, s Kossuth látva becsületességét, azzal bocsátja el, hogy legyen egy kicsit forradalmibb, s a cikkek témáját beszélje meg Báró Jósika MikIóssal. Jókai érzi, hogy Jósika lényegesen kisebb tehetségű író, mint ő, ezért amikor Jósika kijelenti, hogy csak az a cikke mehet nyomdába, amelyet ő előzetesen elolvasott, Jókai felháborodik, s beadja a lemondását.
Nyáryék a sorozatos sajtótámadások tüzében felismerik, hogy új orgánumra van szükségük. Garantálják Jókai támogatását, aki február 22-én megindította az Esti Lapokat, melyet kizárólag az alkotmányos irány független képviseletére alapított Március Tizenötödike ellen hozott létre. A lap programja az, hogy a megtámadott hazát és a 48-as törvényeket megvédje az ellenségtől és a szélsőséges radikálisoktól. A lap megjelenése óriási szenzáció. Szinte skandalum. Az első szám - amelyet egyedül Jókai írt - 1000 példányban fogy el. Madarász László, a rendőrminiszter azonnali támadásba lendül a lap ellen, s nem csupán a Március Tizenötödike hasábjain, hanem a közélet minden lehetséges fórumán. Az olvasók érzik, hogy halálos párbaj kezdődött, melynek vége igen baljóslatú. Jókai az övön aluli ütések miatt az első pillanatokban először meghátrálna, menekülésre gondol, de a felesége nem engedi. Ez a kiváló asszony most mutatja meg, hogy kicsoda is valójában. Lelket önt a férjébe és harci kedvet, amikor szinte utasítja, mint egy spártai tigrislelkű asszony: "Egy tapodtat sem mégysz, megküzdesz ellenségeiddel, vagy elesel, vagy győzni fogsz, harmadik lehetőség nincs!" Ő tudja, hogy Jókai a lejáratások miatt erkölcsi mélyponton van, de átlátja azt is, hogy Jókai támogatottsága még mindig jelentős, s ha Jókai nem hátrál meg, az igazság könnyen ahhoz pártolhat, akivel igazságtalanság történt. Ismeri a görög drámákat, tehát ismeri az osztó igazság természetét.
A harc egyenlőtlen, hiszen Jókainak csak a toll a fegyvere, Madarász viszont a legaljasabb eszközök igénybevételétől sem riad vissza. Jókait hazaáruIással vádolják, s a vád futótűzként terjed: a radikális lapon kívül a belső intrika, névtelen levelek százai és az elvtelen pletyka gondoskodnak a lejáratás gyors sikeréről. Jókai nem késlekedik a visszavágással. Egy tisztaságra vágyakozó jellem küzd a szennyező hazugságok vádjaival. S mert nem hagyja magát alaptalanul rágalmazni, a rágalmazók meg is ölnék. Most megtanulja, mit jelent szerkesztőnek lenni! De nemcsak azt tanulja meg, hanem azt is a fejébe vetik egy életre, hogy az újságírónak muszáj egyéniségnek is lenni, még akkor is, ha fő sajátossága mégis az, ami benne szőröstül-bőröstül közösségi. Tudomására jutnak olyan tények, melyek megalapozottá teszik azt a gyanút, hogy Madarász a lefoglalt Zichy-féle kincsekből sikkasztott, s cikket tesz közé a lopott gyémántok ügyében, nem sajnálván benne Madarászt páratlan humorával porig alázni. Madarász felbőszül, s mondhaljuk így, hivatali hatalmával szinte visszaélve egy olyan törvényt fogadtat el válaszképpen, mely szerint halállal büntetendők mindazok, akikre olyan gyanú vetüi, hogy ellenséggel bármilyen jellegű kapcsolatot is tartanának. A javaslat elsődleges célja az volt, hogy Jókait - az újságcikk miatti bosszúból - eltegyék láb alól. Ám a Zichy-féle kincsesládákkal a helyzet egyre zavarosabb: nincs érdemi magyarázat a ládák pecséljeinek a feltörésére. Madarász utolsó tőrdöfésnek szánja Klapka tábornok Jókai ellen való hangolását, aki szóvá is teszi Kossuthnak, hogy katonáit lehangolják Jókai hazaáruló cikkei. Jókai azonnal eljuttalja Klapkához az Esti Lapok addig megjelent számait, arra kérvén a tábornokot, hogy jelölje meg, melyik számban van hazaárulás és a hadsereg elleni lázadás. A válasz nem várt fordulatot hoz Jókai életében! Klapka a következőt írja: "Igen tisztelt Szerkesztő úr! Becses levele következtében van szerencsém szerkesztő úrnak válaszolni, hogy az átnézet végett átküldeni tetszett példányaiból az Esti Lapoknak, melyeket mai napig, a fáradalmas hadi foglalatosságok miatt csak gyéren volt alkalmam olvasni, tökéletesen meggyőződtem arról, hogy a minap tisztelt kormányelnök úrnak, csupán mások állítása után, beszéd közben előhozott szavaim, mintha az Ön által szerkesztett lap mindenáron békekötés és az elnyomott Olaszország elleni segítségadás szellemében működnék, most, midőn az érintett lap minden számát átolvastam, alaptalannak mutatkozik, s azért is azt visszavonni, s azon egyszersmind szíves örömet kifejezni el nem mulaszthatom, miként az átnézetnél e lapnak irányát a hadsereg tulajdon érdeke szellemében szerkesztve, éspedig egészen másképpen találtam, mint arról ezelőtt más által értesültem. Engedjen meg, tisztelt Szerkesztő úr, ezen minden további jelentőség nélkül kiejtett s Önnek tán kellemetlenséget is okozott szavaimért, s legyen meggyőződve arról, hogy a szabad sajtónak, melyet mindenkor a valódi szabadság kútfejének tekintettem, s mint a szabadság legfőbb kincsét tiszteltem, nincs nagyobb tisztelője, mint Klapka."
Jókai a levelet azonnal megjelenteti. És ezzel végleg kiüti ellenfeleit. Madarász eltűnik. Talán azért, mert igaz volt a gyanú. Jókai diadala nem öncélú. Klapka levele nyomán tudatosul mindenkiben: a szabadság legfőbb kincse a szabad sajtó.
Buda visszavívása után az Esti Lapokat és vele párhuzamosan a Pesti Hírlapot is szerkeszti, sőt a Pesti Hírlapnak főszerkesztője is lesz. Mind a két lapnak egyedüli törekvése a haza védelmének buzdítása volt. A szabadságharc bukása után Jókai bujdosni kénytelen, mindaddig, míg Jókainénak nem sikerült egy Klapka-féle komáromi menedéklevelet szerezni, melyet Jókai Mór mint Klapka György által kinevezett honvédhadnagy számára állítottak ki. Élete meg volt mentve, de írói munkásságának további reményei még bizonytalanok. Igazi hírlapírói tevékenysége ezután kezdődik.

6.
A szabadságharc bukása után megalakult katonai kormány az irodalmárokkal többnyire kíméletes volt, azonban örök szégyenfoltja marad az irodalomtörténetnek, hogy egy magyar közvádló, Hegyesi József 34 írót, köztük Jókait is halálra jelölt ki, ám egy másik tisztességes államügyész, Kossalkó János, terjedelmes emlékiratban megvédte őket, rámutatván arra, hogy az irodalom nem vezette a forradalmat, csupán visszhangja volt a közérzésnek. Ennek az ügyészi fellépésnek volt köszönhető, hogy az 1850-es irodalmi művek közt Jókai (Sajó álnév alatt) munkái is megjelenhettek. Először a Szilágyi Sándor által szerkesztett Magyar Emléklapok, Pesti Röpívek és Magyar irók Füzetelben. Ezekben az években Jókai az egyike volt azoknak az íróknak, akik írásaikkal a nemzetmentés ügyének tettek felbecsülhetetlen szolgálatot, és azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, ezen a téren ő tette a legtöbbet. Jókai tudta, hogy a legfontosabb az, hogy minél több hírlap és irodalmi folyóirat jelenítse meg 48 eszméit, és azok minél nagyobb számban jussanak el az olvasóhoz. Így lesz már 1851-ben Vahot Imrének szerkesztőtársa a Remény című folyóiratnál. 1853-54-ben a Festetics Leó gróf által alapított Délibábnak lesz főmunkatársa, ugyanakkor névtelenül szerkesztője is a lapnak. Az 1854-es év nagy fordulat a magyar újságírásban. Pákh Albert olyan néplapot alapít, melynek eszmeisége teljes egészében Jókaié. Mivel Jókai a saját nevén szerkesztője még nem lehet a lapnak, ezért főmunkatársa lesz. Nem más ez a lap, mint az 1921-ig megjelenő Vasarnapi Újsag. A Kakas Márton levelei pillanatok alatt népszerűvé teszik a lapot. Jókai fejében született meg a gondolat egy új laptípus létrehozására, amely írásban és képben tájékoztatja olvasóit a nagyvilág híreiről és legújabb vívmányairól, ugyanakkor támogatja a fiatal tehetségek kibontakozását. A lap egyik kritériuma, hogy olcsó legyen. Ez az előzmény nélküli laptípus szélesebb körű közönséghez kívánt szólni, mint az addigiak. A nép legszélesebb körében kívánták terjeszte elsősorban a felszabadult jobbágyok és utódaik között, akikhez mind gyakrabban fordultak a kiadók az 1850-es években. Jókainak viszonylag könnyen sikerült megnyernie a vállalkozáshoz a művelt, kalandos szellemű Heckenast Gusztáv támogatását is, így 1873-ig a Landerer-Heckenast volt a vállalat lapkiadója. A lap programjának a kidolgozásakor az angol-német-francia mintát kívánták követni, ahol már léteztek az ún. filléres lapok. Pákh Albert már egy évvel korábban így írt a közművelődési lapok jelentőségéről: "Fő és igazi mozgató ereje nem is a szépirodalomban rejlik, mint inkább azon irodalmi ágakban, amik ismereteket szallítanak a nép közé. E téren soha sem nyugszik. Nincs a földnek országa, melyről folytonosan ne jelennének meg új meg új művek. Ide tartoznak a történeti művek és emlékiratok, ethnographiai és utazasi rajzok s természet- és műtani tudományok népszerűsítése. Mindez aztán belefolyik a heti iratokba, melyek könnyen s olcsón viszik azt tovabb száz meg szazezrek közé. A sajtó e neme legfontosabb ága Anglianak, s nyílt tanulsága annak, hogy Anglia legműveltebb része Európanak. Itt minden emberben él az olvasasi vágy. Másutt csak a "míveltek" olvasnak, ismét masutt még azok sem. Legnagyobb elterjedésnek örvend, miként tudva van, Dickens "House Words" című folyóirata, melyről mondja hogy százezer előfizetőt számlál."
A lap a nevét a Brassai Sámuel által szerkesztett Kolozsvári Vasárnapi Újság után kapta, amely 1834-ben indult az Erdélyi Híradó mellékleteként, és 1847-ig jelent meg. A Helytartóság 1854. február 7-én engedélyezte a lap működését, az első szám március 5-én látott napvilágot. A Vasárnapi Újság az első előfizetési felhívásában a következőképpen hivatkozik a kiadó programjára: "Új népszerű vállalat. (Minden lapban legalább egy fametszés!) Mik egy néplap kellékei? Az, hogy érdekes legyen. Az, hogy hasznos legyen. És az, hogy olcsó legyen. Ime vállalatunkról bizton hisszük elmondani, hogy mind e három tulajdonnal bírni fog. Úgy intézkedünk, hogy legjobb íróink írják, hogy tartalma széles ismeretgazdagságot foglaljon magába, és egész félévi előfizetési ára EGY PENGÓ FORINT legyen. (...) S e meggyőződésben kezeskedni merünk, hogy amit lapunk hasábjaink nyújtani fognak, érdekes, ismeretterjesztő, miveltető olvasmány lesz. A népet - melynek pártolására számítunk - nem nézzük öntudatlan nyers tömegnek, melynek jó indulatát üres szemfényvesztések által szabad kizsákmányolni, hanem látjuk benne amaz ép, józan fajt, melynek megvannak nemesebb vágyai s tiszteletreméltó érzelmei. Azon népet látjuk magunk előtt, mely hogyha ezentúl is élni akar, ezt csak ismeretek és mivelődés árán válthatjuk meg. A "VASARNAPI ÚJSÁG" hetenként egyszer nagy negyedrétű íven meg fog jelenni, úgy, hogy a fővárossal rendezett közlekedésben levő vidékeken már vasárnap olvasható legyen."
A lap életre hívásában Pákh Albertnak társa volt Jókai Mór mint főmunkatárs, és Gyulai Pál mint szerkesztő. Az első három számot kizárólag ők hárman készítették, majd minden további szám létrejötténél egyre több szerkesztő csatlakozott a munkatársakhoz. Gyulai Pál a szerkesztési elvek felett kirobbant vita miatt két hónap után kivált a szerkesztőségből, de később is rendszeresen részt vett a munkában, kritikáit, bírálatait gyakran hangoztatta. Talán mindannyian ismerjük elhíresült élcét, miszerint így köszönt a szerkesztőknek: "Jó napot - jobb lapot!' Jókaira egyre több szerep hárul. Pákh így ír róla egyik levelében: "Jókai Marci igen practicabilis ember, s napról napra szerelmesebb a vállalatba." Leginkább a Szépirodalmi Lapok szerkesztőiből verbuválódott a kezdeti szerkesztőgárda. A már említett munkatársakon kívül húsz éven keresztül dolgozott a lapnak Bérczy Károly, a Politikai Újdonságok melléklap politikai szemleírója, Pálffy Albert, Pákh személyes barátja, a társadalmi és humoros elbeszélések írója, Brassai Sámuel, aki tudományos és ismeretterjesztő cikkekkel gazdagította a lapot, Arany János és Tompa Mihály, Szemere Miklós, a közlemények és ismeretterjesztő elbeszélések szerzője, Szász Károly, akinek munkái többnyire életrajzok, költemények és képleírások voltak, és több mint 500 alkalommal jelent meg a lapban, továbbá Vajda János, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, Vámbéry Ármin, Salamon Ferenc, Szilágyi István, Szabó Károly, Szilágyi Sándor, Pauler Gyula, Nagy Iván, Thaly Kálmán, P. Szattmáry Károly, Zilahy Károly, Győry Vilmos, Ágai Adolf, Vida József, Tolnai Lajos, Dalmady Győző, Beöthy Zsolt, Hermann Ottó, Eötvös Lajos, Eötvös Károly, még jó néhány irodalmár és természettudós. A szerkesztőség összetétele, műveltsége, szakmai felkészültsége folyamatos egyedülállóan magas színvonalat biztosított a Vasárnapi Újságnak. Számos tudós, akadémikus és egyházi képviselő végezte kitartó munkáját hétről hétre, éveken keresztül a lapnak. Kinek volt ez elsősorban köszönhető? Azt hiszem, nem tévedünk sokat, ha úgy válaszolunk erre a kérdésre, hogy Jókai Mór ötletének és szeretetre méltó személyiségének. Jókai fontosnak tartotta, hogy Arany János a hazai életrajzok közlésében már második számban megjelenjen, s közzétették ekkor Arany János arcképét is. A lap közölte a Vörös Rébék és az Alföldi szekér című költeményeit is. Tompa Mihály hazafias ódáit is ez az újság közölte először. A Halottak napjára írt versével Tompa egyébként elnyerte a szerkesztőség által erre az alkalomra kitűzött pályadíjat. Jókai igazi organizátor, a beinduló lap főmotorja. Leginkább ő tartja a kapcsolatot a szerzőkkel és a munkatársakkal, a tudósokkal, a politikusokkal és a művészvilág jeles képviselőivel. És az olvasóval is. Nem véletlen, hogy a magyar néphumorról szól majd 1860-as székfoglalója az Akadémián. Jókai élő kapcsolatban van a magyar néppel. A nép a lelkét adja neki, ő pedig cserébe a regényeit adja a népnek.
Orosz Noémi a Vasárnapi Újságról szóló tanulmányában megállapítja, hogy a lap a folyóirat-illusztrálás magyarországi úttörője volt. Természetesen eleinte Jókai elképzelései és ötletei nyomán, aki minél több képzőművészt igyekezett megnyerni a lapnak. A hetilap állandó metszői voltak: Rusz Károly, Pollák Zsigmond, Moreili Gusztáv, Braun Károly, Huszka Lajos, Rohn Alajos; rajzolói: Lotz Károly, Vízkelety Béla, Keleti Gusztáv, de alkalmanként Gregus János, Székely Bertalan, Thán Mór, Munkácsy Mihály, Zichy Mihály, Mészöly Géza, Feszty Árpád képeivel is találkozhatunk. Esetenként Jókai Mór is megcsillogtatta rajzolói tálentumát. Itt jelentette meg Jókai Petőfi közismert rajzát Arany Jánosról. Orosz Noémi szerint a lap már indulásától kezddve "nagy hangsúlyt fektetett a legújabb grafikai technikák felfedezésére, alkalmazására, így a technikai újításoknak megfelelően az illusztrációk is folyamatosan fejlődtek". A rajzok és festmények mellett a lap 1884-ig kizárólag fametszeteket közölt. Ezek főleg lipcsei fametszők munkái voltak, vagy más lapokból átvett fametszetek. Később réz- és egyéb metszetek közlésére is sor került, majd 1864 februárjában kerül közlésre az első, fotográfia alapján készült fametszetes kép. A Vasárnapi Újság élen járt abban is, hogy az 1884. évi 48. számban közöltek először olyan fotót, amelyet "közvettlenül" nyomtattak. Az egy lapszámban megjelenő képek száma általában elérte a 25-30 darabot.
A lap külső megjelenésre is rendkívül megnyerő: a fejléc grafiikájával is igyekeztek az újság "képes néplap" programjára utalni. A címfej biedermeier stílusban készült, melyen a lap indulásakor középen nőalak, Pannónia trónolt, a térdére támasztott magyar címerrel, melyben később a lap száma lett feltüntetve. A címlap két oldalán szalagok és indák között, gólyákkal és galambokkal a tetején két kunyhó állt. Az egyik kunyhóban egy fiatal földműves legény pipázgatva, bor mellett, a másikban egy idősebb paraszttgazda kávé mellett olvasta az újságot. A címlapkép 1876-ban némiképpen módosul: mindkét férfi mellé kerül egy-egy asszony, a fiatalabb mellé egy gyermek is, ami egyértelműen a szerkeszztők olvasói tábort növelő szándékát jelzi, Pannónia trónja pedig átkerül a Lánchíd szomszédságába.
A kezdeti kéthasábos tördelést 1863-ban háromhasábosra módosították, s a 8 oldalnyi terjedelemben induló lap az első négy év alatt 12 oldalasra, majd 16 oldalasra bővült.
A Vasárnapi Újság cikkeit a lehető legszélesebb területekről közölte, s a témák elkülönítésére különféle rovatokat hozott létre. Az első évfolyam a következő rovatokat tartalmazta: Értekezések, elmélkedések, Költemények, Elbeszélések, Történeti rajzok, Ipar-, művészet-, gazdászat-, természettudomány, Táj- és népismertetések, Életírások, jellemrajzok, Irodalmi ismertetések és viták, Háztartás, házi orvos, Fontosabb apró cikkek, Fametszvények (magyarázó leírásokkal). mondhaltuk, hogy a Vasárnapi Újság csak másod- vagy harmadsorban volt szépirodalmi lap. Leginkább a hetilapok enciklopédikus típusába tartozott.
A Vasárnapi Újság Jókai remek organizátori képességeinek és kiváló stílusának köszönhetően hamar közönséget teremtett, vigasztalt és szórakoztatott, terjesztette a kultúrát és a hasznos ismereteket, ám a legfontosabb: táplálta a jövőbe vetett hitet, a szendergő hazafiságot. Jókai költött figurájának, Kakas Mártonnak a csörgősipkája nagyszerű lehetőség volt a korszak fonákságainak kigúnyolására. Pákh Albert Káin és Ábel nevét humoroson összetákolt Kaján Ábel néven csillogtatta humorát, Tompa Mihály a tizedik évfolyamába lépett lap szerkesztőjét 1863-ban hosszú köszöntőben méltatta:

"Lapod járjon be kunyhót, palotát,
Szegény s gazdag körül végezze tisztét!

Meghozva mindenkinek a mi kell.
Száraz kenyéren is, sok érzi: hogy
Az ember nem csupán kenyérrel él!
A leghomályosabb zugig, vigye
Az ismeret s műveltség sugarit.
Az elhunyt ősöket mutassa fel,
Szóljon nemes, hős tetteik felől,
S minden sorából egy nagy gondolat
Nézzen reánk s értesse meg magát,
Miképen a jól-festett kép szeme
Megszűnés nélkül a nézőre néz. -
S mely hűn köszönt minden vasárnapot,
Hasznos, vidám szép ünneplést szerez:
Lapoddal a tíz év fordulatát
Még sokszor ünnepeld! Isten veled!"

7.
Jókai 1861-ben csatlakozott a Határozati Párthoz. Nem mondhattjuk azt, hogy taktikai okokból, hiszen politikai lapjában, A Honnban (melyet 1863-ban alapított), meglehetősen következetesen, egészen 1875-ig kitartott az ellenzéki elvek mellett. Jókait a sajjtóvállalkozásokhoz a remélt anyagi haszon és a rendkívül széles publicitás is csábította. Gyulai Pál erről cinikusan meg is jegyezte: "... különböző ízléseket, sőt néha irányokat igyekezünk kielégíteni, innen is, onnan is nyert egy kis népszerűséget." Tény, hogy Jókait mindig is vonzotta a népszerűség fényében való fürdőzés, viszont nem tagadhatjuk politikai alapállásának őszinteségét. A Hon 1863 és 1882 között megjelenő politikai napilap volt, nyugodtan kijelentheijük, hogy a Pesti Napló mellett a kor legjelentősebb hírlapja. Alapítója és főszerkesztője mindvégig Jókai Mór. A lap egyértelműen Tisza Kálmán politikáját támogatta, így hamarosan szembekerül a Deák-pártot támogató Pesti Naplóval. Jókai 1863. február 7-én leközli gróf Zichy Nándornak az Alapkérdéseink című cikkét, melyért sajtóvétség és csendháborítás címén egyévi nehéz börtönre, vasban, nemessége és 1000 Ft biztosíték elvesztésére, a grófot szintén egyévi nehéz börtönre, vasban, továbbá grófi és kamarási méltóságának elvesztésére ítélték. Április 23-án Jókai a budai József-kaszárnya kazamatájába vonult be. Királyi kegyelem következtében egy hónap múlva kiszabadul, s tudjuk, hogy a Budai Várban eltöltött egy hónap - felesége, Laborfalvi Róza közbenjárásának köszönhetően - sem volt valódi szabadságvesztés. A lap botránnyal indul tehát, így előfizetőinek száma rövid idő alatt jelentős mértékben megnövekszik, s annak ellenére, hogy a lap tördelése és formátuma nem teljesen praktikus, az olvasók szeretik. Jókai a politikai és társadalmi rovatok mellé egy jól szerkesztett közgazdasági rovatot is beiktatott. A lap tárcarovata rendszeresen közölte Jókai regényeit és elbeszéléseit, s népszeerűsége néhány év alatt olyan jelentős lett, hogy 1868-tól naponta kétszer jelent meg, esti kiadása A Hon Esti Lapja volt.
A lap egyértelműen a balközép politikai nézeteit vállalta fel, ezért természetes volt az, hogy a lap köré elsősorban a balközép politikusai csoportosultak az akkori közéletből. Ez a politikai csoportosulás a korszak legfontosabb közjogi problémáját, a kiegyezést illetően nem elvi, hanem elsősorban gyakorlati-politikai fenntartásokat hangoztatott. Ebben a vonatkozásban abalközép rendkívül egységes volt, a közjogi rendszer továbbfejlesztéséről szólva viszont több csoportra bomlott. Mindez meghatározta politikai sajtóját is. A Hon a csoportosulás legtekintélyesebb napilapjává vált, és a Tisza Kálmán pártja által meghirdetett politikai irányvonalat követte nagyon következetesen. Jókai rendkívül fontosnak tartotta azt, hogy a politikai élet mozgásterébe és a közjogi rendszer továbbfejlődésének lehetséges irányaiba a társadalom lehető legszélesebb rétege beleszólhasson. Éppen ezért arra törekedett, hogy A Hon hasábjain az olvasók a lehető legkorrektebb tájékoztatást kapják Tisza Kálmán pártjának politikai elképzeléseiről. A közvéleményről szóló, az Igazmondó című hírlapban 1869. december 26-án megjelenő cikkében így ír: "a közvélemény ítélőszék, amely előtt a kor eszméinek meg kell jelenni, s csak a közvélemény helyeslő ítélete teszi azokat életképesekké". A közvélemény valóságát mindezek ellenére nem tekintette teljesen liberálisnak, sem teljesen autonómnak, ezért a politikai pártok irányítása alá helyezte volna azt. A közvélemény különféle megnyilvánulási fórumait sem tartotta egymással egyenrangúaknak, szerinte a sajtó és a népgyűlések csak részben tudják biztosítani a vitatkozás szabadságát. Az előbb idézett cikke így folytatódik: "Az eszmecserék, az eszmék feletti vitatkozások, azokban való megállapodás a sajtóban és a népgyűlések terén csak nehezen eldönthetők, azért, mert ott a vitatkozó felek két külön hírlapban, két külön olvasóközönség előtt mondják el érveiket, a népgyűlésen pedig azért, mert az idő és a tér nem alkalmas." Jókai szerint ezzel szemben pártok irányítása alatt álló népkörök biztosíthatják a higgadt eszmecserét, a reformok számára ezek készíthetik elő a talajt. Jókai hírlapírói-szerkesztői tevékenységéről elmondhatjuk, hogy valójában két korszak határán helyezkedett el, mégpedig a politikai eszmék szolgálatába szegődó liberális-eszmehirdető korszak és közönségigényekre építő, haszonra törekvő üzleti sajtó határán. Hírlapírói munkásságában e két szakasz jellemzői keverednek, publicistaként következetesebben képviselt eszméket, politikai írásaiban sem vállalkozott a párttaktika elvtelen kiszolgálására, viszont szerkesztőként már gyakran tett engedményeket. 1867 után a sajtóvállalkozásaival már kevesebbet törődött. Ezt követően többnyire elbeszéléseivel és regényeivel volt jelen a tárcarovatokban. Szabadulni kívánván a kiadói gondoktól, 1868-ban A Hont átadta az alakuló és nagyobb politikai lapok kiadását megszerző Athenaeumnak, melynek ő is egyik főrészvényese lett. 1869 januárjában a szerkesztői tisztről is le akart mondani Csernátony Lajos javára, ám kérését elutasították azzal az indoklással, hogy "A Hon jelen virágzó állapota egyedül Jókainak köszönhető". 1875-ben Tisza Kálmán lett a miniszterelnök, így A Hon ellenzéki lapból kormánylappá vált. Népszerűsége ettől a pillanattól kezdve rohamosan csökkent, majd 1882 szeptemberében Nemzet cím alatt egyesült az Ellenőrrel.
Jókai kiadói kedve szinte határtalannak mondható ebben az időben, hiszen több sajtóorgánum létrejöttében is közreműködött. A balközép német nyelvű lapjának, a Neuer Freier Lloydnak egyik alapítója, melynek szerkesztője az emigrációból hazatért Horn Ede lett. Ugyanakkor szerkesztője volt még két élclapnak is, melyekről eddig nem szóltunk.

8.
Jókai az önkényuralom idején a passzív ellenállást mindenképpen szerette volna hatékonyabbá tenni. Föl akarta ébreszteni a tetszhalott nemzetet, s mert a magyar lélek kiváló ismerője volt, úgy gondolta, hogy az adott politikai viszonyok között a humor lehet a leghatékonyabb fegyvere. Ennek érdekében hozza létre, a Vasárnapi Újságban közölt Kakas Márton levelei sikerére, első önálló élclapját Nagy Tükör címmel. A lap 1856-tól 1858-ig jelent meg, mely nem nevezhető hírlapnak, inkább folyóirat volt, miként az ugyanebben az időszakban megjelenő és Jókai által szerkesztett Kakas Márton Albuma című időszaki kiadvány is. 1858. augusztus 21-én Üstökös címmel jelenik meg az első és legrégebbi magyar humoros lap, mely a Pallas Nagy Lexikona szerint humoristico-belletrisztikus hetilap. A hetilapot Jókai a Nagy Tükör és a Kakas Márton Albuma folyóiratok összevonásából hozza létre. Szerkesztője és kiadótulajdonosa is maga Jókai, a lapot Landerer és Heckenast nyomdája nyomja nagyon jutányos áron. A cikkeket Jankó János zsánerrajzai díszítették. A Hon című hírlap elindítása után a szerkesztést Dienes Lajos vette át, majd 1865. augusztus 15-től ismét Jókai szerkesztette. Az ezredik szám 1877. október 14-én, a kétezredik szám 1896. január 10-én jelent meg. Jókai a lap szerkesztését 1880. január 11-től végleg felmondta. Jókainak nagy érdemei vannak a magyar néphumor összegyűjtésében, és ő nyitott először tért a humoros rajzművészetnek. Amint a Habsburgok nagyhatalmi kudarcai után a magyar nemzet ismét felszólalhatott eltiport jogai mellett, Jókai a politika terén is aktív munkásságot fejtett ki a 48-as eszme megvalósulásának érdekében.

9.
Jókai Mór a magyar hírlapírás történetének egyik legkiemelkedőbb alakja. A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 15-én választotta levelező tagjai sorába, aztán 1861. december 20-án rendes tag lett, 1883. május 17-én tiszteletbeli igazgató, majd 1892. május 5-én igazgató tagjává választották. A Kisfaludi Társaság 1860. július 15-én szintén tagjának választotta. 1902. október 13-án és 14-én Jókai Mór és fiatal felesége Nagyváradon tartózkodtak. Számos embert mutattak be az írónak, köztük egy ifjú költőt is, akit Ady Endrének hívtak. Kézfogásukban van valami hátborzongatóan gyönyörű, mintha az öreg hírlapíró átadta volna hivatalosan is 48 eszméit a fiatal hírlapírónak. Búcsúzkodásukkor Jókai átölelte és megcsókolta Adyt, majd ezekkel a szavakkal köszönt el tőle: "Amit rólam írtál, a mélyen érző igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig".