(részlet)
A Pulyaszedő káromkodni tanít

Kölyökkoromban gyakran megríkatott egy Andor nevű részeges rokonom azzal, hogy ő a Pulyaszedő. Akkoriban elképesztően vásott voltam, ezért rettenetesen féltem tőle, de nyugodt voltam mindaddig, míg zsákot nem láttam nála, mert nagyanyámnak a Pulyaszedőről szóló meséiből úgy képzeltem, csakis zsákban vihet el.
Andor púpos volt, végtagjai oly furcsa aránytalansággal nőttek ki a testéből, hogy hangulatától függően látszott óriásnak vagy törpének. Babonából mindig hatalmas karimájú kalapot viselt, amit még köszönésnél sem emelt meg soha, inkább katonásan tisztelgett, kétes hírű asszonyok előtt vigyázzba vágta magát mindig.
Nemcsak féltem, hanem undorodtam is tőle. Ruhája büdös volt, szája pálinkától és kapadohánytól bűzlött.
Akkor tudtam elviselni, ha káromkodott. Gyönyörűen cifrázta és olyan ritmusa és dallama volt, hogy a hátam, a nyakam libabőrözött. Titokban én is sokszor megpróbáltam utánozni. Nem ment. Cifrázni még csak-csak tudtam, hanem a dallam, s főleg a ritmus pocsék volt.

(a borítón Stefán Tamás munkája)
Éreztem, titka van, de a felnőttek közül senkitől sem mertem segítséget kérni, mert már jó korán megmondták nekem, a káromkodás bűn, a bűn pedig a pokol tornáca. De mit érdekel engem a pokol, amikor Andor káromkodásából az élet énekelt.
Az osztályunkban Tóth Feri káromkodott a legszebben. Ám hol volt az ő káromkodása az Andoréhoz? Képzeletben már minden barátornnál jobban káromkodtam. Úgyhogy merész lépésre szántam el magam, Pulyaszedő ide, Pulyaszedő oda, megkértem Andort, foglalkozzon velem egy kicsit. Úgy röhögött az ötletemen, hogy kilátszott a torka is, aztán mint egy lelkes énektanár nekizendült:
- A kurva élet így, meg úgy szakítsa ki az ilyen, meg olyan kurva eget. És a többi.
- No, most te gyüssz ecsém - mondta.
Erőtlenül nyekeregtem.
- Ó, hogy az lsten húzzon a micsodájára minden katolikus szentasszonyt - torkolIt le rögtön. Milyen magyar vagy te hékám?
Erre persze mindjárt paprikásabb lett a kedvem, mert nem állhattam gyerekként se, ha a hovatartozásomat kétségelik. Káromkodtam is egy csárdásat, de Andor csak közbekottyantott:
- Nem megy ez neked, ecsém! No, figyelj! Megmutatom utójára.
Megint zúgott a kurva élet, meg egyebek.
- Érted már? Érzed már? - kérdezte kacsintva. - Gógyi kell ehhez, ecsém! - mondta nagyzolva, miközben a homlokát szaporán böködte mutatóujjával.
Bólogattam, hogy rendben van a dolog, ám nem voltam teljesen bizonyos abban, hogy tényleg értem a lényeget vagy csak képzelem. Elkezdtem újra. Pár pillanat múlva azonban Andor is nekifeszült és rám dalolt egy olyan szitkot, hogy teljesen elkábultam. Ilyen fenséges káromkodást még tőle sem vártam. Megpróbáltam ismét. Elkezdtem szidni az Istent, mint kondás a tilosba tévedt malacot. Andor arca hirtelen elsötétült, s a szégyen ugyanúgy lobogott rajta, mint inge a széltől.
- Ecsém! Felejtsd ezt el mind! Meg ne tanulj káromkodni! Ha meghallom, hogy káromkodtál, elviszlek! El én, a pokolba. Mert ördög vagyok.
Aztán elment. Sietve-sántikálva. Döbbenten néztem utána. Nem értettem. Valami furcsa fájdalomtól úgy megsajgott a szívem, hogy elkezdtem sírni.
Azt tudtam, hogy nem visz el soha, ám ezt követően mégsem káromkodtam. Pedig volt már bennem nagy tehetség, de ha éppen úgy fordult volna a nyelvem, Andor szégyenkező arca mindig elém villant és megállította szavaimat.
Pár év múlva a temetésén végig erre a jelenetre gondoltam.
Hol a sírás, hol a nevetés környékezett. A temetés után, este, amiikor már mindenki lefeküdt, kiosontam a konyhakertbe, elbújtam a köszmétebokrok közé, s rettenetes üvöltésbe kezdtem Andor meggyötört, eltört életéért. Ez volt első igaz káromkodásom. De most nem vígasztalt. A szívem mélyén éreztem, hogy az én Andor barátom egész életében így kiabált a halálnak, mint én most. Tele fájjdalommal, dühvel és nyomorúsággal.