(a borítón Bor Kata rajza)
(részlet)
Első ének

Hej, udvarolnak az
istenek engem,
fölöttébb udvarolnak,
különöst mióta nyelvüket beszélem.
Most is épp ajnároznak,
babérkoszorúkat
dobálnak felém,
szemtelen szellemem
szemtelenül csiklándozzák
meg izélik,
hogy írjak már a kommunizmus
kimúlásáról
valami homéroszi zengeményt,
melyben izzanak és fröcsögnek
az indulat büdös
kénkövei,
honn az emberi pokol
forróbb, mint a lángsugarú nyár,
sűrűbb, mint az olvadó
honi aszfalt.

Zeusz dúsan lengő
szakállát tépdesi,
Aphrodité meg két deli csecsét
rázza,
énekes combjait
csattogtatja felém,
hogy szemem és velőm
belerémül.
Így kérlelnek, hogy írjak,
mer' aszongyák,
az istenek elbaltázott
böszmesége volt
az a kommunizmus,
no meg ami utána jött,
hát úgy írjak erről,
mintha mise történt volna.

Cigarettám fürtös füstjét
rájuk fúvom:
minek rugdosni a döglött
oroszlánt, ha
vannak annak még
élő kölkei?
Kössük a karót az
ebhez!

Jehova,
a dörgő szavú szeretet
bosszúsan legyint,
mit foglalkozom ezekkel a
kóconfitty ókori
istenekkel,
akik nem is léteznek,
az emberi butaság
orgiái ezek.
Írjam az igazat, mondja.

Nohát, megpróbálom,
Isten neki fakereszt!

Sanyi! Te hogy csinálnád?

*

Kondul az estvéli
harangszó.
Feljöve a vacsoracsillag
és parázslik,
akár lantomnak húrja,
vagy mint parázslik a
félszemű vaddisznónak
leselkedő,
egyetlen, hatalmas
pupillája.

Altusz Jerke,
kit haveri körben
csak
Enyveskezűnek hívnak,
éppen hazafelé baktat
a göröngyös,
nyár végi,
nagy-magyar éjszakában.
Önmarcangolóan töpreng,
bámészkodva kémli az eget,
mintha valamit keresne
a veresen föl-fölizzó
csillagok hullásában.

Ó, jaj, hatalmas
titka van neki,
s most dugd be a füled
és ajakadra lakatot tégy,
nyájas olvasó:
"zugkommunista".
Súlyos, szégyenletes
betegség ez,
szinte
gyógyíthatatlan:
az ember folyton az eget bámulja,
ám az Istent nem látja meg benne,
aztán ha a földre
cikkan tekintete,
nyomban lophatnékja támad,
s az elvonókúra is mit ér?,
hisz az ürdüng,
a büdös dögje,
sosem alszik és
aludni is csak ritkán hagyja az embert.

Ezért ballag hát
Jerke,
s oly erősen gondolkodik,
hogy feje szinte horpad,
nagy eszmék cikáznak
fordítva nőtt
agytekervényein,
de gondolatai csak egy
sóhajba zsugorodnak:
"Imre, segíts!"

Hogy ki ez az Imre?
Óh, ne kérdd,
galamblelkű olvasó!
Szegény Jerkének
gyermekkori Mummusa Ő.
Ha ügyetlenkedett,
vele ijesztgették,
ő pedig ügyes akar
lenni most már,
hasznos akarat,
mutyis brancsáért
tipródó egyén,
jövője sarlójának
megfontolt,
okosan koppintó,
pompás
kalapácsa.