(részlet)
A szerelem balladája

Te voltál versem virágzása,
A fájdalmak útja hozzád vezet,
Elapad mosolyom forrása,
Ittam csókodat, verejtékedet.
Egy fuxosért azt mondtad: Ég veled!
Homlokod holdja már nem enyém.
Míg tébolygok, szakállam megered:
November hava vágtat felém.

Nem kértelek a számadásra,
Kínjaim odván darázslik szemed,
Kancsal vágyad hulljon a sárba,
Fullasszon értem az emlékezet!
Vedd észre versem, ez örök jelet,
Dallá lesz a megcsúfolt remény,
S mert szívünktől sorsunk rendeltetett:
November hava vágtat felém.

Mit ér a csók, ha nincs virága?
Az ölelés, ha csupa rémület?
Benned szárad el szívem ága,
Késemből kihull minden gyűlölet.
Szerelmed tán csak a pénz, úgy lehet!
S meggörbülhetek dalt zengve én,
Árverezik már rég a lelkedet.
November hava vágtat felém.
Ajánlás:

Vedd szavaimat, mint a kenyeret,
Hadd ropogjanak fogad hegyén!
Mennyei máglyán égnék el veled:
S november hava vágtat felém.


Karácsonyi szonett

Jeges vályúban mosakszik a hold,
szelek kocogtatnak ajtót, ablakot.
Szerelmünk hajdan ringó bárka volt:
vadívű csípőd hogy kápráztatott!
Havazik bennem szakadatlanul,
fájdalmak éneke buggyan ajkamon,
s míg testem-lelkem a földbe simul,
hull rám az ég, mint foszló virágszirom.
Elfeledem mind az árulókat.
Meggyújtok lassan egy égi csillagot.
Árvizek, bűnök: hová sodortak?
Betlehem felé sírva ballagok.
  A jászolnál, tudom, te is ott leszel,
  s könyörgő két karom ott majd átölel.


Zsukámnak

Színed elé hajt szívem, s bennem csillagok égnek:
kóválygó gyönyörök, virrasztó örömök.
Lángol a föld is alattunk, olvad, mert ölelésünk
nem hervad soha el, végtelen izzik a csók.


SMS helyett

Karjaimban erő lobban,
rejtőzködöm zöld vadonban,
ittasultan mögéd állok,
ringatom szép ifjúságod.


Törékeny számadás

Vajon hol fogok elfakadni,
hol ér életem véget?
Bozóttüzeken rohantam át
keresni menedéket.

Riadtam, mint a menekültek,
barlangi tóba bújva,
lopóztam nagy hevű kertekbe,
húzódtam juhakolba.

Aludtam elhagyott dombokon
csókoktól elkábultan,
ittam pocsolyák vizéből, ha
szomjamtól fuldokoltam.

Fürödtem hersenő füvekben,
dolgoztam tárnák mélyén,
megálltam vakmerő szirteknek
beomló meredélyén.

Gyönyörű könyvek és asszonyok
de sokszor lázba hoztak!
Elnyújtóztam, ha ájtatosok
vesztemre áhítoztak.

Ha megnyílnak majd az egek és
hívogatnak a holtak,
eső mossa szét ledőlt testem,
mely lassan földbe olvad.