(részlet)
Antigoné, avagy a vér parancsa

Gyurkovics Tibor emlékének

"Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!"
(Vörösmarty Mihály: Az emberek)



Vágjunk a dolgok közepébe és tegyük fel azt a kérdést, melynek megválaszolása mindannyiunk számára arra is rögtön választ ad, hogy valójában mitől tragédia a tragédia, mitől dráma a dráma. Miért lesz öngyilkos Antigoné? A görög drámával szinte egy időben megkezdődött a görög drámák elemzése is, és háromszáz év óta már úgy érzi sok elemző, hogy Shakespeare maga is az Antigoné sírjelenete nyomán teremtette a maga Rómeó és Júliáját. Az Antigoné szerelméről vallott felfogás és a párhuzam azonban téves. Rómeó tragédiája az, hogy tévedésben van Júlia halálát illetően, és tévedését egy apró balszerencse okozza, hiszen Júlia tetszhalott állapotáról nem jut el hozzá Lőrinc barát üzenete.
Ez a tévedés lesz a tragédia oka, hiszen a szerelem természete olyan, hogy a szerelmes ember a halálba is utána megy a kedvesének. Rómeó halottnak hiszi Júliát, tehát minden értelmét veszti számára egy pillanat alatt. Júlia, amikor felébred, ugyanazt éli meg, amit Rómeó, és szerelmük csak azért halhatatlan, mert halálos.

Antigoné esetében teljesen másról van szó. A Rómeó és Júliához csak annyiban hasonlítható, hogy Antigoné és Haimon öngyilkossága is egy sziklasírban történik. Ám ne feledjük, Antigoné a sziklasírt az azonnali kivégzés helyett kapja, mintegy a büntetés enyhítéseként, ahová naponta ételt visznek be neki. Ilyen körülmények között ez a sziklasír börtönhöz hasonlítható. És most gondoljunk egy pillanatra arra, hány mesét és mondát ismerünk, amelyekben a szerelmes királylány valami toronyféléébe befalazva évekig várja a kedvesét, aki végül meg is szabadítja. Ha Antigoné halálosan szeretné Haimont, ilyen körülmények között nem akasztaná fel magát, hanem egyre erősebben reménykedne kiszabadulásában. A halálos szerelem természete ilyen. Akkor miért lesz öngyilkos Antigoné? Öngyilkosságának oka nyilván teljesen más.
Most mint egy bírónak, úgy kell eljárnunk a körülmények vizsgálatában, nem feledve azt, hogy a bíró erkölcse: az ítélete. Tehát: benső értékeink megóvása és kiteljesedése érdekében egyáltalán nem közömbös az, hogy milyen következtetésre jutunk. Ki vétkezett, és ki ellen? Mi az ősi átok? A végzet valóban elkerülhetetlen? Tanítóinktól tudjuk, hogy a tragédiákat általában az okozza, hogy valaki a végzettel szembeszáll. Valóban ez a tragédia igazi oka? Hajdani bölcsek szerint a végzet sorsunkba van írva: ezért fontos tudni, hogy mi történt őseinkkel, mi történik velünk. Balga, aki azt hiszi, hogy nincs közünk elődeink vagy utódaink sorsához. Hiszen nemcsak a gének, de elődeink tettei ugyanúgy meghatározói életünknek, mint saját döntéseink. A százhalombattai halmok sírkamrái közelében átjár bennünket a nyirkos gondolat: nincs távol tőlünk az a görög világ, ahol Antigoné szenvedett.

A görögség igazi lényegét az a közösségi élmény adja, amikor együttesen élik meg az emberi kultúra hajnalát, amikor felismerik azt, hogy vannak egyetemes törvények, vannak örömök és bánatok, vannak okok és okozatok, melyek mindenkire egyformán hatnak, melyek minden esetben egyformán keletkeznek. Ekkor jönnek rá arra, hogy az emberi közösség nem elszigetelt, hiszen ugyanúgy érvényes mindenkire a csillagászat, a matematika, a fizika, mint a lélek vagy a zene vagy a költészet törvényei. Az embert megérinti a művészet. És a görögöket felzaklatta a művészet egyetemessége. Pontosan tudják: a szép elvarázsol, a fenséges magával ragad. Amikor erre rájönnek, akkor születik meg a görög dráma.
Mi különbözteti meg a görög tragédiát a kecske ünnepén előadott dionüszoszi misztériumjátékoktól? A drámai hős. Ugyanis tragédia sok-sok emberrel történik, mégsem keletkezik dráma. De ha egy drámai hős kerül hasonlóan tragikus körülmények közé, mint egy átlagember, akkor ott minden megnemesedik, minden a sorsában magára hagyott ember és az árulók konfliktusától szikrázik. Tegyük hozzá: ezek az árulók a görögöknél legtöbbször maguk az istenek. Antigonéval kapcsolatosan általános az a felfogás, hogy Kreón parancsa zsarnoki, Antigoné viselkedése pedig az istenek törvényeinek alárendelt. Ám Antigoné nem az istenek törvényeinek engedelmeskedik! Nem bizony! Nem azoknak akar érvényt szerezni, hanem lelki szükségleteinek. Saját sorsában ő maga a törvény. Nem csupán érzi, de tudja is: gyász nélkül a veszteség elviselhetetlen. Kreón parancsa tehát elsősorban vele és húgával, Iszménével szemben igazságtalan. Kreón, amikor paranccsal tagadja meg a végtisztességet Polüneikésztől, elsősorban nem az isteneket és nem a halottakat, hanem a gyászt cipelő élők méltóságát sérti meg. Ezzel száll szembe Antigoné, és mert szembeszállása a szeretetből fakad: felmagasztosul. Azért oly kedves mindannyiunknak Antigoné alakja, mert mindannyian tudjuk, hogy milyen a testvéri szeretet.

Minden teremtő lélek megérzi legalább egy pillanatra a semmi, pontosabban a léttelenség káprázatosan hívogató és szédületesen csábító örvényét. Éppen ezért az igazi veszteségek körül mindig a tragédiák deleje vibrál a levegőben. Jelen esetben Antigoné öngyilkossága szükséges a tragédiához. Nem a parancs tehát, amit Kreón kiadott, s nem is annak megsértése. Jogos a felvetés: szükségszerű-e Antigoné halála? Antigoné jelleméből következik-e az öngyilkosság? A dacos, öntudatos Antigoné, aki megtesz mindent, ami emberi: ilyen embertelen lenne önmagával? Aki mindent vállal a halottért, miért nem vállalja tovább az életet az élőkért?
Antigoné tisztában van azzal, hogy aki enged az ártó szellemeknek, azt a rontás naponta megkísérti. De Antigoné tisztában van családja végzetével és felmenőinek bűneivel is.
Jean-Pierre Vernant megállapítja, hogy már Kadmosz és Harmonia násza magában hordozta a nemzetség sorsának alakulását, a végső, kölcsönös testvérgyilkosságot. Miért is? Úgy vélem, azért, mert az idegenek és az őslakók találkozása és összeolvadása sohasem lehet békés, az mindig áldozatot követel. Két nép testvérisége csak akkor lesz teljes, ha vannak közös halottaik. Kadmosz, amikor katonáival a Zeusz által elrabolt Europé után bolyong, eljut Delphoiba is; ott az orákulum azt tanácsolja neki, hogy fejezze be a vándorlást, mert nővérére többé nem talál rá. Arra inti, hogy szegődjön egy kóbor tehén nyomába, és ahol az egy helyben marad, ott alapítson várost. Ez Boiotiában történik meg, a leendő Thébai helyén. Kadmosz, mielőtt várost alapít, áldozatot akar bemutatni Athénének, ezért elsétál a közelben lévő Árész-forráshoz, amelyet egy sárkánykígyó őriz. Megöli a sárkánykígyót (aki valójában Árész fia), majd Athéné parancsára elveti a sárkány fogait. Ezekből a fogakból nőnek ki Thébai őslakói. Harcosként ugranak ki a földből, teljes fegyverzetben, máris méregetik egymást, gyűlölködnek, kötekednek. Kadmosz rádöbben, hogy vele is végezhetnek. Ezért fog egy követ, és amikor senki sem figyeli, közéjük hajítja. Az őslakók egymásnak esnek. S közülük csak öten maradnak életben: Khthoniosz, Udaiosz, Pelórosz, Hüperénór, Ekhion, azaz a Rettenetes, a Földi, az Éjszakai, a Sötét és a Harcos. Kadmosz a sárkánykígyó megöléséért magára vonta Árész haragját, és hét évig kell szolgálnia az istent. Szabadulásakor - Athéné közbenjárására - istennőt vesz feleségül, Aphrodité és Árész leányát, Harmoniát, majd megalapítja Thébai városát. Az őslakók a sárkányfog-vetemények leszármazottai, akikbe az Árész forrását őrző kígyóból a békétlen hajlam újra meg újra visszatér. Elkerülhetetlen a velük való keveredés. Meg is történik hamarosan. Kadmosz és Harmonia egyik leánya, Agaué az egyik veteményhez, Ekhionhoz megy feleségül. Házasságukból származik a tragikus végzetű Pentheusz királyfi. Kadmosz egyik fia, Polüdorosz, egy másik veteménytől származó leányt, Nüktériszt veszi feleségül. Ők nemzik Labdakoszt, a sántát, Labdakosz pedig nemzette Laioszt. És máris megérkeztünk Antigoné tragédiájának gyökeréhez.
A Laiosz név többjelentésű. Jelentheti az élen állót, de jelentheti a ballépésűt is, ám én leginkább félrelépőnek vagy ferde hajlamúnak fordítanám. Kis suhancként száműzik, és Korinthoszba kerül, Pelopsz király udvarába. Éppen csak fiatal felnőtt még, amikor beleszeret a király fiába, Khrüszipposz királyfiba, aki ekkor még gyermekkorú. Szerelmével és alantas vágyaival addig zaklatja a gyermeket, amíg az öngyilkos nem lesz. Pelopsz ekkor megátkozza azzal, hogy írmagja se maradjon, vele haljon ki a Labdakidák nemzetsége. Nem sokkal ezután Laiosz visszatér Thébaiba és feleségül veszi Iokasztét, aki szintén vetemény-származék. Sokáig nem lesz gyermekük, emiatti aggodalma miatt Laiosz felkeresi a delphoi jósdát. Az orákulumtól a következő választ kapja: ha fiad születik, megöl téged és az anyjával hál. Laiosz és Iokaszté elborzadnak a szörnyű jóslattól, és hosszú időn át eredményesen védekeznek. Ám egyszer Laiosz lerészegedik, Iokaszté pedig nem bír magával, így megtörténik a baleset: Iokaszté teherbe esik. Kisfiúnak ad életet. Hirtelen halálos pánikba esnek. Bokáját átdöfik egy tűvel, és lábát összekötve egy pásztorra bízzák, hogy vigye a Kitharión egyik sziklájára és hagyja ott sorsára a vadállatok, vadmadarak étkéül. Az el is vállalja a feladatot, ám amikor a gyermek rámosolyog, megszánja, és az egyik korinthoszi pásztornak adja, aki éppen az ottani király szolgája. Így kerül a gyermek Polübosz királyhoz és a nejéhez, akik gyermektelenek. Itt kapja az Oidipusz nevet. Amikor felserdül, olyasmiket hall, hogy ő csak egy talált gyerek, a szülők valójában a mostohái. Ennek kiderítése érdekében útra kel és Delphoiba megy. A jós nem válaszol a kérdésére, hanem ugyanazt mondja neki, amit valamikor Laiosznak: apádat megölöd és anyáddal hálsz. Oidipusz megszédül a jóslattól, elborult agya el is felejti, hogy valójában nem is erre volt kíváncsi. Ettől a pillanattól tényként kezeli, hogy mostohái az igazi szülei, és csak egy cél lebeg a szeme előtt, minél távolabb lenni a szülői háztól, hogy a jóslat be ne következzék. Thébai felé veszi az útját. Hogy-hogy nem, éppen ekkor jön vele szemben egy lovas kocsin Laiosz is. Egy hármas útelágazásnál találkoznak. Egyik sem tér ki a másik elől. Laiosz felháborodva az udvariatlanságon, ütlegelni kezdi Oidipusz lovait egy bottal. Oidipusz ezen feldühödve megöli a kocsist és Laioszt is. Mindezt úgy éli meg, hogy jogos önvédelemből cselekedte. Egy darabig még bolyong, majd Thébaiba ér, ahol megfejti a szfinx rejtvényét és jutalmul feleségül veszi az özvegy Iokaszté királynét. Házasságukból négy gyermek születik: két fiú, Polüneikész és Eteoklész, és két leány, Antigoné és Iszméné. A történet folytatását mindenki ismeri. Oidipusz megfejti származása titkát: Iokaszté öngyilkos lesz, Oidipusz pedig kiszúrja mindkét szemét. Fiai kigúnyolják, ezért azzal átkozza meg őket, hogy egymás kezétől essenek el. Ez a testvérháború lesz az ókori történelem egyik legnagyobb és legmegrendítőbb háborúja, amikor hét vezér szövetkezik Thébai ellen. Ennek az átoknak a beteljesedésével kezdődik Szophoklész Antigonéja.

Miért lesz öngyilkos Antigoné? Tisztázzunk valamit még egyszer: Antigoné sziklasírja inkább tömlöc, mint sírkamra. Ezt erősíti a kardal is Antigoné elvonulásakor, amikor az életre biztatják Danaé példájának felemlegetésével. (Közismert a történet: Danaé apjának azt jósolják, hogy születendő unokája fogja megölni, ezért Danaét egy föld alatti tömlöcbe zárják, ahol naponta ételt kap. Zeusz, aranyesőnek álcázva magát, lejut az üregbe, majd teherbe ejti a csodaszép leányt.) A kórus így biztatja a szentségnek szentül adózó szüzet: Sudár Danaé is a napfénytől elzárva lapult érc-bástya zugán: rejtve örökkön síri sötéttel börtöne fedte. Felséges volt őnéki is törzsöke, lányom! S engedve, Zeusz színarany magvát méhébe fogadta. Antigoné mégis végez magával. Persze a tragédiáknak sohasem egy oka van. Az mindig sorozatos keresztutak többszöri találkozása után következik be. Mondhatnánk: a legapróbb bajnak is számtalan oka van. Mindig ezernyi ok vezet el odáig, hogy az élet amforája megrepedjen. Antigoné éppen akkor áll házasság előtt, amikor a baljós végzet a testvérein bekövetkezik, és Kreón (aki Iokaszté fivére és Haimon apja), éppen akkor adja ki parancsát. Antigoné éppen az előtt öli meg magát, mielőtt Haimon a sziklasírba érkezne. Mielőtt Kreón felülbírálná döntését, Haimon Antigoné után ered. De mégis: mi az öngyilkosság igazi oka? Tisztáztuk, hogy nem a szerelem. Erre nincs is igazi utalás a műben, s nincs olyan drámai körülmény sem, amely a szerelem meglétét igazolná. Sőt! Ha széttekintünk egy kicsit, Euripidész Phoiníkiai nők című drámájában éppen azt olvashatjuk, hogy Antigoné egyáltalán nem szerelmes Haimonba, házasságuk csak érdekházasság lenne. Ott Antigoné így sikít fel: Fiad férjem lesz életemben, azt hiszed? Mire Kreón földhözragadt bölcsességgel válaszol: Így szabta sorsod. Merre futsz e nász elől? Ám Antigoné ott is a másvilág felé tekint: Nászéjjelünkön Danaidává változom. De maradjunk Szophoklész darabjánál! A kulcs mindenhez a darab elején van. Így kezdődik: Iszméné, édes húgom, tudsz-e oly csapást, mit holt atyánk bűnéért ránk nem mért Zeusz, hogy míg csak élünk, büntetés legyen sorsunk? Mi más ez, ha nem a sors elleni lázadás? Gyászra gyász, szégyenre szégyen éri őket folyton, noha vétlenek és tiszták, és most Kreón parancsa testvéri szeretetüket is megcsúfolja: Nem megtagadta egyik bátyánktól Kreón mindünk jogát, a tisztes elhantolást?

De vizsgáljuk meg előbb a holt atyának, Oidipusznak a bűnét! Mi az Ő bűne? Hogy elvette az anyját, és gyermekeinek testvére lett? Könnyelműek vagyunk, ha ezért törünk pálcát fölötte! Lehet-e felróható bűnünk az, amiről egyáltalán nem tehetünk? A tévedés a mai büntetőjogban is büntethetőséget kizáró körülmény. Oidipusz pedig mind apját, mind anyját illetően tévedésben volt. Akkor hol van a bűn, amelynek természetes következménye a balsors? Nézzünk csak mélyebben a történet kútjába! Mit is látunk a mohos víz árnyékos tükrében? Két gyilkos arcot. Laiosz és Iokaszté arca fodrozódik: kezükben a nem várt csecsemő. Íme, Laiosz és Iokaszté bűne. Vajon a delphoi orákulum végzetes jóslata bekövetkezett volna akkor is, ha nem akarják azt elkerülni? Ha nem tesznek ellene? Ezt nem tudjuk. De azt igen, hogy a végzet ellen bűnnel védekezni nem lehet. Laiosz és Iokaszté, annak ellenére, hogy Oidipusz nem halt meg, gyermekük gyilkosai, mert szívükben végeztek vele.
Mi a helyzet Oidipusszal? Nézzünk csak jobban a kút fenekére! Nem igazán különb a szüleinél ő sem. Mi is történt annál a hármas útelágazásnál? Akárhogyan is szépítjük a dolgot: a dagadt lábú bizony két embert megölt zokszó nélkül. Az teljesen közömbös, hogy ő ezt a történetet jogos védelemnek véli. És azért közömbös, mert amit csinált, az nem jogos védelem. A jogos védelemnek ugyanis arányosnak kell lennie a jogtalan támadással.
Itt nincs ilyesmiről szó. De legyünk teljesen őszinték, legalább magunkhoz: Oidipusznak bizony el kellett volna engednie az öreg Laiosz kocsiját. Miért nem tette meg? A gőgje miatt. A gőg pedig bűn. Ha Oidipuszban nincs meg ez a gőg, akkor nem öli meg az apját, s ma másképpen hívnák az Ödipusz-komplexust. Minden, ami ezután történik, már csak következmény. De tehet-e mindezekről Antigoné vagy Iszméné? Nem. Jogos-e Antigonénak a sors elleni lázadása? Igen. Kreónban - mint minden zsarnokban - a tisztátalan dicsvágy uralkodik, Antigonéban - mint minden hívő lélekben - a tiszta becsvágy, egészen pontosan: az élet szeretete, az élet megbecsülése. Mégis öngyilkos lesz!
Miért lesz öngyilkos Antigoné? Azt már tisztáztuk, hogy Kreón parancsa elsősorban a gyászában és a szeretetében sérti Antigonét és Iszménét. Mondhatjuk: megalázó mindkettejük számára. Amikor Kreón megtudja, hogy Antigoné az, aki a parancsával szembeszegült, a megkövezést a sziklasírra változtatja, azért, hogy vérvád ne érhesse. Így szól tehát: Ember nem lakta pusztaságba vettetem, és élve zordon szirt falába záratom. S melléje épp csak annyi ételt tétetek, hogy érte vérvád mégse érje városunk. Majd később így okoskodik: Hagyjátok őt magánosan, hogy vesszen el, vagy éljen ott a sírba zárva, hogyha tud! E szűz vérétől érintetlen lesz kezünk: a napvilágtól fosztottuk meg őt csupán. Antigoné, akinek a neve is azt jelenti, hogy makacs és ellenálló, már a darab elején elmondja Iszménének, hogy testvéréért a halált is választja, mert hitét el nem árulja. Hogy mennyire öntörvényű ez a dac, a következőkkel igazolja: Hadd tűrje el bolond fejem balvégzetét! A parancs elleni lázadása nem tudatos tehát nála, hanem a vér parancsa. Később pontosabb képet kapunk: Ha gyermekem halálát értem volna meg, vagy hitvestársamat vesztettem volna el: az állam ellen nem szegültem volna én. Milyen törvényre támaszkodva mondom ezt? Ha férjem elhal, másik férjet nyerhetek; ha magzatom vész, új férj adhat új magot; de hogyha sírba költözött apám-anyám: testvérem újra nem születhet már soha. A dac a végzettel szembeni lázadás tehát. Amikor Antigoné szembeszáll Kreón parancsával, az ártatlanok igazsága buzog föl benne, és mindez azért történik, mert Antigoné vére megelégelte már a balvégzetet, a sorozatos igazságtalanságot. Föllázadt tehát az igazságtalan parancs ellen, és büszkén vállalja a halált. Ám lázadását Kreón saját gyávaságából szinte kioltja azzal, hogy a halálos büntetést egy sziklabörtönre változtatja. Antigonénak egyetlen fegyvere marad a zsarnokkal szembeni bosszúra, az, ha nem kér ebből a kegyelemből. Antigonénak áldozattá kell válnia - a megalázott szeretet, a temetetlen holtak igazságáért. Antigonénak Kreónt vérváddal kell illetnie önmaga becsületéért és minden tisztességes ember azon reménykedéséért, hogy a jót nem győzheti le a gonosz. Antigoné azért öli meg magát, hogy ártatlan vére Kreónt bemocskolja. Ez Antigoné bosszúja. Ez Antigoné forradalma a zsarnokkal szemben.
A magyar történelemből ismerünk egy kézenfekvő példát, mely teljesen hasonló ehhez. Amikor az 1956-os forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét halálra ítélték, ezeket a szavakat mondta a zsarnokot képviselő bírónak: Kegyelmet nem kérek. A kegyelemről való lemondásával a levert forradalmat győztes forradalommá tette. Antigoné a halálával a zsarnokot ölte meg.

Antigoné példája a népet nemzetté emeli, mert a nemzet legfőbb ismertetőjele az, hogy a nemzetben a zsarnok soha nem győzheti le az emberit. A nemzet az árulást elítéli, de a halottaknak mindig megbocsájt. Antigoné a népet nemzetté emeli, a halandó embert pedig halhatatlanná. Szinte érezzük sírjánál Krisztus közelségét.