(részlet)




Látomás

Jönnek nagy romlásnak
sűrű, vak napjai:
eltűnnek a földről
Árpád magyarjai.

Új hazát foglalni
mind az égbe mennek,
csak nyelvünk marad meg
magyarnak és szentnek.

Majd az is elzüllik,
korcs nép cégére lesz,
s béklyózott szavaink
nem oldja semmi szesz.


Te voltál

méhed dzsungelében
növekedtem
vörösen izzott a
test a testben

szerelmed erdeje
engem óvott
szívedet hallgatva
voltam boldog

kagylódból kinyíltam
igazgyöngynek
húsod is fájjon ha
összetörnek

vérednek zúgása
felrepített
étkemül kínáltad
kebleidet

elhagytam végleg az
anya-vadont
hol a vér véremre
áhítva ront

s hiányzott szörnyen az
anya-éden
lenni csak tested szép
dzsungelében

vadak közt élek most
édesanyám
te voltál otthonom
te a hazám


Gyönyörködő, esti szonett

Lelkem lebeg a vágyak vize felett,
tükrén megválaszt holdat, csillagot,
rombol és teremt a dúlt emlékezet,
kápráztat íved, minden hajlatod.
Delejes szemedtől élő tűz emészt,
szívem zokogva őrli sugarad,
megszédül, hökken, bődül a józan ész,
combod ha villan tüllszoknyád alatt.
Szakállas fények táncolnak nyomodban,
ahol csak jársz-kelsz, minden elforog.
Zsákmányod lettem. Összeroskadottan
omlok öledbe, édes vadhurok.
Szoríts magadhoz, hulljunk csak, mint a kő,
míg elenged minket végleg az idő.


Törékeny számadás

Vajon hol fogok elfakadni,
hol ér életem véget?
Bozóttüzeken rohantam át
keresni menedéket.

Riadtam, mint a menekültek,
barlangi tóba bújva,
lopóztam nagyhevű kertekbe,
húzódtam juhakolba.

Aludtam elhagyott dombokon
csókoktól elkábultan,
ittam pocsolyák vizéből, ha
szomjamtól fuldokoltam.

Fürödtem hersenő füvekben,
dolgoztam tárnák mélyén,
megálltam vakmerő szirteknek
beomló meredélyén.

Gyönyörű könyvek és asszonyok
de sokszor lázba hoztak!
Elnyújtóztam, ha ájtatosok
vesztemre áhítoztak.

Ha megnyílnak majd az egek és
hívogatnak a holtak,
eső mossa szét ledőlt testem,
mely lassan fölbe olvad.


Egy mihaszna borstörőnek

Az a te sorsod,
hogy törd a borsot
mások orra alá.

A gonosz gének
mindig kísértnek,
s véred is hajt, naná!

Hogy taknyot fakassz,
bacilust ragassz,
te csak törsz szaporán,

neked az Éden
az, ha a szégyen
virít kezed nyomán.

Benned nem győzhet,
nem is rejtőzhet
munka utáni vágy,

mert a te dolgod,
hogy törd a borsot.
Apád ezt hagyta rád!