(részlet)




a halálos ítélet meghozatalának hatáskörére vonatkozóan teljesen pontos válasz a ma ismert tények alapján nem fogalmazható meg. A zsidó joggal kapcsolatosan a Jn 18,31b rögzíti: Nekünk senkit sincs jogunk megölni! Ennek mintha ellentmondana a Jn 10,33 (A zsidók így feleltek neki: Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem káromlásért, és azért, hogy te ember létedre Istennek teszed magadat.) vagy a Jn 8,7b (Aki bűntelen közületek, az vesse rá az első követ.). Hasonló ellentmondásként szokás emlegetni István (ApCsel 7,58a) vagy Pál (ApCsel 14,19) konkrét megkövezését. Ám ha a zsidó és a római jog Krisztus korában ismert és érvényes szabályait összevetjük, semmi ellentmondás nincs az újszövetségi idézetek között.


Rácz Emőke kutatásainak köszönhetően megállapítható, hogy a Misnához kapcsolódó egyik baraitában rögzítették: Negyven évvel a templom pusztulása előtt megfosztották Izraelt a bűnperekben való ítélkezés jogától. A rendelkezésre álló adatok alapján csak nagy valószínűséggel, ám nem kétségtelen tényként mondhatjuk ki azt, hogy a zsidók ebben az időszakban a szakrilégium bizonyos eseteiben (istenkáromlás, szülőgyilkosság, házasságtörés és vérfertőzés) a tettenérés esetében megkövezhették a vádlottat, ha a halálos ítélet kimondására egyébként jogosult római hatóság nem volt jelen.

Tisztázásra szorul a privilegium paschale, azaz a húsvéti kegyelmezés joga. Létezett-e ilyen egyáltalán, vagy létezhetett-e? Paul Winter híres munkájában ennek a jogintézménynek a létezését teljesen kizárja, mondván, hogy a Tórában sem az eljárási, sem pedig a végrehajtási kegyelemre nem történik semmiféle utalás sem, és - álláspontja szerint - valamely büntetés elengedésének a gondolata összeegyeztethetetlen volt a zsidó jog alapelveivel és annak intézményeivel. A zsidók a törvényt isteni dolognak tartották, és alkalmazása során nem volt megengedett sem az enyhítés, sem pedig a kegyelemszerű elintézés. Winter nemleges álláspontját Zlinszky egyértelműen cáfolja, amikor rávilágít arra, hogy Pilátus Jézussal szemben a cognitiós eljárás alkalmazását választotta. A római büntetőjog ismerte a kegyelem alkalmazásának mind az eljárási, mind pedig a végrehajtási szakban való lehetőségét, ugyanakkor a cognitiós eljárás ebben a tekintetben is kötetlenebb a perjogi eljárásnál annyiban, hogy ebben az eljárásban a magistratus teljesen ura a vádnak, azt bármikor ejthette, s mind az ítélethozatal előtt, mind pedig azt követően, saját belátása szerint kegyelmet adhatott a vádlottnak vagy az elítéltnek. Ezt nevezte a római büntetőjog abolitiónak, s tulajdonképpen - egy helyi szokásra való hivatkozással - ezt ajánlotta fel Pilátus is Jézus ügyében.

A Szentírás tanúsága szerint Jézust nyomban elfogatását követően kihallgatja Annás, majd pedig maga a Nagy Szanhedrin, Kaiafás vezetésével. A tisztánlátás érdekében nem árt áttekintenünk a zsidó büntetőjog alapvető intézményeit, valamint anyagi és eljárásjogi normáit! A jog története szempontjából kiemelkedő jelentőségű fordulópontnak tarthatjuk azt a pillanatot, amikor Jósiás király uralkodásának 18. évében (Kr. e. 622) előkerül a "törvény könyve" a Szentélyből, amelyet a királynak felolvastak (2 Kir 22,28-23,30; 2 Krón 34-36).
Ekkor kezdődött meg az a folyamat, amelynek lényege, hogy a jog egyre inkább Isten követelményeként tételeződik, és nem csupán a papokat, az írástudókat és a véneket kötelezi, hanem minden izraeli számára követendő jogi szabály és erkölcsi- vallási útmutató is egyben.
Nem sokkal a reform után, az asszírokat felváltó babilóniaiaknak Júdea már nem tudott ellenállni, Jeruzsálem elesett, lakosait fogságba hurcolták, az országot pedig a hódítók feldúlták. A Babilont elfoglaló perzsák azonban felhagytak a lakosság áttelepítésének hagyományával, és lehetővé tették a fogságban élő zsidók hazaköltözését. Megkezdődött a jeruzsálemi szentély újraépítése, de önálló államiságról nem lehetett szó: a terület a perzsa közigazgatásba, a szatrapia-rendszerbe tagozódott be. A perzsa uralomnak Nagy Sándor hadjárata vetett véget. A hellenizmus gyors terjedése társadalmi és ideológiai meghasonlást eredményezett. Az egyre jobban vibráló feszültség a Makkabeusok lázadásában öltött testet, melynek során kísérletet tettek egy vallási vezető hatalma alatt álló önálló állam megteremtésére. A Hasmóneusok államát azonban a terjeszkedő Róma egyre inkább veszélyeztette, Antipater uralma alatt pedig Palesztinát kliensállammá tette. Nagy Heródes Róma hű szövetségesének bizonyult, ám halálát követően a rómaiak bevezették a közvetlen uralmat.
A zsidó jog az évszázadok alatt, ha lassan is, de lineárisan fejlődik, a zsidó és a keleti gondolkodás mellett többrétűen áthatja a hellenizmus szellemisége is. Történelméből eredően alapvető szabályává válik az élet fokozott megbecsülése. A halállal büntetendő cselekmények száma fokozatosan csökken, a bűnösség megállapításához szükséges feltételek pedig egyre inkább szigorodnak. A bizonyítás kérdésének fajsúlyosabbá válásával az alkalmazott jog mindjobban inkább intézményes kereteket ölt.
A bírósági szervezet a bírák korában még nem épült ki, a "bírák" személyesen vettek részt az ítélkezésben. Döntésük alapjául a mindenki által elfogadott és ismert szokások szolgáltak, melyek súlyos megszegése akár közfelháborodást, esetenként fegyveres összecsapást is kiválthatott. A királyság korában az igazságszolgáltatás feje maga az uralkodó, ám a bírósági szervezet differenciáltabbá válásával a király által kinevezett királyi bírák mellett működtek a városokban és a falvakban a laikusokból ("vének") álló törvényszékek is. (Ezek változatlanul a város kapujában ítélkeztek.) A királyi és a laikus bíróság mellett megjelennek a papi bíróságok is.
A második templom korszakában és az azt követő századokban a bírósági szervezet jelentős átalakuláson ment keresztül: a Szanhedrin vált a legfontosabb bírói fórummá. A Szanhedrin tényleges hatáskörének megítélése megosztja a modern tudományt, mert ugyanazon név alatt igen különböző hatáskörű testületet jelölnek a források. A rabbinikus irodalomban egy jogszolgáltató, esetenként legiszlatív funkciót ellátó szervként írják le, melyben az adott korszak vezető jogtudósai vesznek részt. Ezzel szemben a görög szövegek politikai döntéshozó szervként ábrázolják, melynek vezetője esetenként a király vagy a főpap. Az ellentmondások kézenfekvő magyarázata az lehet, hogy a Szanhedrin különböző korokban eltérő funkciókat látott el, mint ahogy vezetői is mások voltak. A Nagy Szanhedrinnek két, egymástól jól elkülöníthető feladata volt: döntéshozatal igazságszolgáltatási kérdésekben, valamint egyes politikai irányelvek megfogalmazása. Mint bírói fórum első és végső fokon ítélkezett olyan kiemelten fontos ügyekben, amelyekben kizárólagos hatáskörrel rendelkezett.
Jézus korában háromféle bírói testület létezett.
...