(részlet)

HALOTTAK NAPJA TYUKODON


Látod, Adél,
erre a mezőre nagyapám
parasztkalapja
vetett árnyékot
egykoron:
itt húztunk az
ekével barázdát,
és ott, a jegenyék mellett
kucorgó vályunál itattam
tündöklő lovainkat.

A férfimunka volt
minden ars poeticánk,
amerre csak léptünk,
élet zizegett,
makulátlannak látszott
innét a világ,
s a hajnali gondok labirintusába
olykor bevilágított
a falu tornya felett
botladozó telihold.
Mennyi reménykedés,
mennyi éhség,
mennyi bizonyosság
morajlott bennem!
Délcegen álltam a tarlón,
karjaimban az erők
kívánták a veszélyt,
a vad veszedelmet.

Kívántam én az igaz szerelmet!

Aztán a halál kinyújtotta
fekete csápjait.
De sokszor eldadogtam itt
keservemet
földnek és égnek!

Hadd mondjak most el neked valami
különös furcsaságot!
Mikor legutóbb erre jártam,
rengett a föld lépteim alatt.
Talán őseim pora lázadt
elgyötört életemért.
Aztán egyszer csak
csend lett.
Csak az a távoli nádas
kerregett hívogatón
az alkonyi szélben,
s ahogy elindultam felé,
bevallották nekem
a piruló faágak
és a szentlászlófüvek
szomjas virágai,
hogy megtalállak,
megtalállak végre,
mielőtt belefúlna szívem
az örök havazásba.



ADÉL NAPI HEXAMETEREK

Mottó: "... nem tudok én meghalni, se élni se nélküled immár." (Radnóti)


Látod, Adél, ím nélküled elvesznék, s porom izzó
ponttá válna az űrben: lennék alkonyi csillag,
esti halálig tartó elsuhanó-szomorúság.
Csókod nélkül, mint a beteg rab, csak toporognék,
s nyígnék, mint lőtt szarvas a nádban várva a véget.

Ó, örök átok: vétke kinek nincs, meglakol érte!
Hulló vére nyomán szaglásznak, s üldözik egyre
hajladozó nyavalyás kis senkik, törpe fajankók.
Hogy kivetették rám is a hálót! Földre omoltam,

ám a harang kondult: fölemel még engem az Isten.
Lám az idő peremén áldott meg hű szemeiddel,
holdunk árnyékában fonta körém karodat, s már
nem tudok élni se, halni se nélküled, égek örökké,
s bár a halál havazó meredélyén lépegetünk is,
félelmünk nincs, boldogan énekelünk csak az Úrnak.