r ó l a m   é s   a   k ö n y v e i m r ő l   í r t á k

k ö n y v j e l z ő k :


L u k á t s   J á n o s
    J ó z s e f ,   a   m e g v á d o l t

    Azt mondják az értők, hogy a jó társadalmi színművekből tesznek Idővel a hiteles történelmi drámák. Ezt a folyamatot azért elősegítheti egy-egy időben jött rendszerváltozás, amely nemcsak az időt serkenti gyorsabb haladásra, hanem az olvasó (a néző) szemléletét is mintha tisztábbá, élesebbé tenné. Ezt a vélekedést példásan bizonyítja Fazekas István színműve, amely A megvádolt címet hordozza.
    A dráma hőse dr. Béres József, a meghurcolt rákkutató, a Béres-csepp és egy sor más életmentő gyógyászati készítmény fölfedezője és megvalósítója. A dráma Magyarország északkeleti végvidékén zajtik, valójában azonban a Kárpát-medence egészére kiterjeszthető. Ideje pedig a hazai szocializmus egyik középső évtizede. A színjáték tehát magán viseli a hely és a kor számos jellemzőjét, amelyek együttesen tragédiát készítenek elő, és nem ők tehetnek róla, hogy... de ne vágjunk a konfliktus elébe!
    Béres bizonyosan nem akart hősi alkat tenni, dolgozni akart becsülettel, mikor hová sodorta a szeszélyes magyarhoni hullámverés. Segíteni akart bajbajutottakon, megtalálni és meg osztani velük a szert, amely visszaadja egészségüket, meghosszabbítja életüket. Nem ‚jó pénzért", nem nexus által, nem reklámok fényében-árnyékában, hanem az életben maradás mindennél nagyobb bizonyító erejével. Napi munkája mellett kezdte kutatásait, gyűjtött talajmintákat, vegyi elemzést végzett, megtalálta a gyógyító szer alapját (a nyomelemek között) és kidolgozta a szervezetbe juttatás lehetőségét. Maga rendez te be laboratóriumát, készítette elhíresült cseppjeit, és osztotta ingyen a rászorulóknak, akik jöttek az egész országból, de még Kassáról és akár "a jugóktól" is.
    A korabeli hazai bürokráciának, az apparátusnak, de bizony még a szakmának is szemet szúrt ez a szokatlan szemlélet és gyakorlat. Béresre bizalmatlanul néztek, sarlatánságot, kuruzslást emlegettek, a hozzá tóduló gyógyulni akarók tömegét alkalmanként rendőrrel oszlatták szét. Pedig "a cseppek" hatása vitathatatlan, a betegség tünetei megritkultak, a kezelés eredményesnek bizonyult. Miközben Béres soha Orvosi rendelkezések ellen nem buzdított, sőt azok betartására intett.
    Fazekas István a szorongó és szenvedő kisemberek felől közelíti meg a konfliktust és az áhított kibontakozást. A kassai magyar művészházaspár már szinte belevész a kisszerű nemzetiségi lét mocsarába, gyermekük súlyos betegsége azonban elvezeti őket az egyre nagyobb hírnévre jutott Béres Józsefhez. Béres nyomorúságos hazai körülmények között küszködik kisszerű főnökökkel, csetlő-botló munkatársakkal, hatalmaskodó-tehetetlenkedő rendőrökkel. Yen meghurcolják, házkutatások sorát kell átélnie.
    Laboratóriumát lezárják, mű szereit és vegyszereit elkobozzák, a letartóztatás veszedelmével néz szembe - jószerével naponta. A bürokrácia és a pártapparátus helyi figurái hatalmaskodó percemberek, szégyenletesen meghunyászkodnak a szovjet vendégelvtársak előtt, miközben az alkohol múlhatatlan mámorában tobzódnak.
    Hogy Béres személyében a korabeli magyar társadalom egyik legkiválóbb tudósával élnek közös térképlapon, erről Valójában fogalmuk sincs. Az értelem- és értelmiségellenes bizalmatlanság és gyűlölet vezeti gondolataikat és tetteiket, ami a magyarországi szocializmus évtizedeinek bizonyosan a legellenszenvesebb és leginkább kiábrándító kortünete és rák fenéje volt.
    Az ügyész morálisan tökéletesen beleilleszkedik az apparátusi környezetbe, bár - hamarosan kiderül - valójában veszedelmesebb náluk: jogértelmezése, körmönfontsága és brutális célratörése egyre fenyegetőbben fonódik Béres köré. A "Béres ügy" idővel a szellemi (tudományos-művészeti) főhatalom,
    Aczél elvtárs elé kerül, aki - mivel a megfélemlítések hatástalanok maradnak Béresre - csábító ajánlattal kecsegtet: a tudós és családja világútlevéllel nyugatra távozhat, ahol jelentős kezdőtőkével vállalkozásba foghat, csak erről az ország, a hatalom, a szocialista világrend semmit se tudjon. A szorongattatásokba belefáradt Béresné rábeszélni igyekszik tudós ó Béres azonban hajthatatlan marad: - A hazám nélkül mindenütt koldus a becsületes nevem. - A pártbizottsági elvtárs kijátssza a szocialista kártyát: -Azt, hogy mi a becsületes, itt mi döntjük cl. - Aztán értelmezi a mondatot: - Ha a jugók nem szimpatizálnak annyira önnel, már rég... Ott csücsülne a hűvösön. Béres érvet Antigoné morális parancsértelmezésével, Gödellel és Heisenberggel, de még hazai orvosprofesszorokkal is. Érveit lesöprik az asztalról. A fenyegetés és a kecsegtetés aztán végül mégiscsak hiábavalónak bizonyul: a betegek meggyógyulnak, a halálra szántak életben maradnak, ők Béres kikezdhetetlen tanúi tesznek. Amíg az embereket segítő jó szándék és az értelmes munka győz, ugyan sok víz le folyik a Dunán-Tiszán, sok betegnek cl kell a rém-betegségtől elpusztulnia. A meggyógyult kisgyerek azonban végül erősebbnek bizonyul a párthatározatos ügyésznél.
    Fazekas István szerencsés dramaturgiai megoldása az osztott színpad, amellyel a többágú és több helyszínes cselekményt egyidejűleg szemlélhetjük. Nemcsak pergőbb ezáltal a drámai folyamat, de a párhuzamok és az ellentétek közvetlenebbül érzékelhetőek. A távolról indított cselekmény a probléma együttes bonyolultságát és hétköznapiságát egyszerre képes érzékeltetni, amivel a betegség (más szóval: élet és halál) problémája behálózza a család, a művészet, az emberi kapcsolatok világát. Es szinte törvényszerű léptekkel halad a kassaiak kétségbeesése és reménye Béres felé.
    A "másik szál" (ami persze ugyanaz) egyszerre hordozza a munka és célja nagyszerűségét és a fojtogató környezet kiáltó ellentétét. A megnevettető (valójában bőszítő és lehangoló) elemek alkotnak Béres körül hálót, hínárt. Mind e rossz körülmények között változatlan elszántsággal végzi a maga vállalta küldetést, a hozzá zarándokló betegek ellátását, testi-lelki felkészítését, reményük felélesztését.
    A harmadik cselekményszál (amely valójában mindkettővel ellentétes-ellenséges) a hatalom képviselőiből verődik össze, akik maguk között otrombán kedélyesek, kifelé fenyegető fellépésűek, miközben maguk is érzik (a néző is, persze!), hogy gyenge már ez a fellépés, ez a fenyegetés. az igazában bízó Béressel, és a Béresben bízó élni akarókkal szemben. Hát... ezért nem lett tragédia a dráma befejezése!
    A borítólapon Picasso festményének részlete: Vakok lefekvés előtt - mintha a korról és (vélt) főszereptőiről kapnánk ítéletet.

V é g h e l y i   B a l á z s
    F a z e k a s   I s t v á n   k ö n y v b e m u t a t ó j á n

    Ritka ünnepe manapság a magyar irodalomnak, ha egy verseskötet bemutatóján olyan sokan gyűlnek össze, mint ahányan Fazekas István új verseskötetének fölavatásán megjelentek Százhalombattán, a Hamvas Béla Városi Könyvtárban 2006. június 14-én. A könyvet a történelemkönyvek lapjairól előlépő Pozsgay Imre ismertette a közönséggel, a versekből Szabó András előadóművész adott elő egy csokorra valót, a szerzővel és a közreműködőkkel pedig - Serfőző Simon költő, a Felsőrnagyarország Kiadó vezetőjének betegsége miatt - e sorok írója beszélgetett.
    Bevezetésként arra próbáltam ráirányítani a figyelmet, hogy városunknak milyen messzire nyúló irodalmi hagyományai vannak. Időben messzire nyúlók. Már Anonymus is említi településünket "centum montes" formában a Gesta Hungarorumban, majd Csáti Demeter 1526-os (tehát Balassi születése előtti) Pannóniai énekében már Százhalomként említődik az a hely, ahol a Dunántúl elfoglalására induló Árpád elsőként szállást vert csapataival. Ez a költemény is alapul szolgált Arany János Keveháza című költeményéhez, amelyben többek közt ezt olvashatjuk: "Cseng a pohár és Százhalom / Egy messzedöngő vigalom." Csakhogy sem Anonymus, sem Csáti Demeter, sem pedig Arany János nem élt Százhalombattán, semmilyen kötődésük nem volt ehhez a településhez. "A legtöbb az, amit egy író megtehet, hogy ráírja szülőföldjét az irodalom térképére." - ahogyan Czine Mihály irodalomtörténész vallotta. Ez a szándék hajt minket Fazekas Istvánnal, amióta ennek a városnak a lakói vagyunk. Ennek két feltétele van: az írói tehetség és a szülő- vagy lakóhelyhez való ragaszkodás. Fazekas István esetében mind a két feltétel teljesül.
    Szabó András kifejtette, hogy szoros szellemi rokonságot érez a versek világa és saját ízlése, valamint őseinek sorsa között. Fazekas István költői termésének jelentős része a szatmári világból, a szerző szülővidékéből meríti témáját. Az a hűség, amellyel nagyszüleit és eltávozott rokonait versek tárgyává teszi, példát adhat a mai kor emberinek a család mint érték és mint életmodell fontosságáról.
    Pozsgay Imre számára nem ez volt az első alkalom, hogy egy Fazekas-könyvet bemutathatott. Legutóbbi önálló könyvét, a Diáknaplóm (1981-1985) című prózai kötetet is ő ismertette először az olvasókkal - többek kölött Százhalombattán is. Pozsgay - mint mondta - különösen azt becsüli Fazekas Istvánban, hogy költészetében egyesíteni tudja a személyességet a közéletiséggel, vállalva azt az örökséget, ami Balassi Bálinttól néhány (egyre kevesebb) kortársunkig a magyar költészet legszebb és legmaradandóbb hagyománya. Az évforduló kapcsán kitért az 1956-os forradalomra is, és személyes hangú elbeszélésben osztotta meg a hallgatósággal azt a belső és külső folyamatot, amelynek végén 1989-ben elsőként kimondta az akkori hatalom részéről, hogy 1956-ban nem ellenforradalom történt. Az, hogy Pozsgay Imre eljutott ehhez a felismeréshez, nagyban köszönhető egy olyan költőnek, akihez Fazekas Istvánt is és engem is rendkívül erős költői és emberi szálak fűznek: Csoóri Sándornak. Csoóri Sándor ezt írta Fazekas Istvánról ez év júniusában százhalombattaiakhoz címzett levelében: "Ahányszor találkoztam vele, mindig, minden szava, gesztusa a helyén volt. A mai világban ez ér a legtöbbet. Ami pedig írói és könyvkiadói munkáját illeti, nemes ráadás ügyvédi foglalkozására. Hozzá hasonló kulturális vállalkozót Magyarországon nem is ismerek."
    Fazekas István beszélt a példaképeiről: emberi és írói példaképekről. Szüleiről, nagyszüleiről, Sinka Istvánról, Ratkó Józsefről, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról... Kifejtette ars poétikáját, miszerint az a jó vers, amelynek arányfedezete a megélt élet. Az élet és az irodalom szétválaszthatatlan - az ő felfogása szerint. Beszámolt terveiről, többek közt arról, hogy egy történelmi drámát készül írni Kis Károlyról, majd felolvasott egy szerelmes verset - a múzsa, vagyis felesége jelenlétében, aztán egy gyerekverset is Fazekas nagyanyám címmel. Végezetül álljon itt két versszak a költő Tűnődés című verséből: "Az életem folyó, / mindig meg-megárad, / őriző pásztora / e vad Duna-tájnak. // istenem! itt élek. / Hová is mehetnék? / Mindenem ideköt, / s legalább ezer év."

O l á h   A n d r á s
    A z   e l o d á z á s o k   n é p e

    A magyar történelem egyik legkaotikusabb pillanatát választotta drámájának témájául Fazekas István. A Nagy Lajos halálát követő zűrzavaros évekről van szó, melyek tele vannak csalárdsággal, politikai számítással, árulással.
    A korszak történelmünk szempontjából vízválasztónak bizonyult, hiszen a drámában leírt események következményei évszázadokra meghatározták a magyar politikai orientációt.
    Mint tudjuk: Nagy Lajos királyunk - fiú örököse nem lévén - még életében fiúsította idősebbik lányát. Halálát követően az esztergomi érsek királlyá koronázta Máriát. A tizenkét éves lány nevében anyja, Erzsébet és Garai Miklós nádor kormányozta az országot. Az özvegy királyné és a nádor vezette főúri csoport azonban merőben más álláspontot képviselt, mint amit Lajos király megálmodott. Lajos ugyanis - dinasztikus megfontolásból és politikájának külső megtámasztása okán - Máriát már évekkel korábban eljegyeztette Luxemburgi Zsigmonddal, azzal a meghagyással, hogy a házasságkötésre majd a házasodási kor elérését követően kerül sor. Az anyakirályné és a nádor azonban más megoldáson fáradozott. Ők Mária férjéül VI. Károly francia király öccsét, Lajos orléans-i herceget szánták - aki korábban Nagy Lajos időközben elhunyt lányának, Kalinnak volt a jegyese. A Zsigmond-párti főurak nem nézték jó szemmel ezt a pálfordulást, és rövidesen nyílt polgárháború tört ki. A helyzetet tovább bonyolította, hogy időközben Kis Károly nápolyi király is bejelentette igényét a magyar trónra. Az ország így három pártra szakadt.
    A keretes szerkezetre épülő dráma ezt a szituációt dolgozza fel. Az érdekek motiválta helyzetben a szemben álló felek között kibékíthetetlennek bizonyul az ellentét. Az álláspontok (ha változnak is) nem közelednek - nem közeledhetnek. Jól példázza ezt Garai nádor és Forgách Balázs két dialógusa. A történet elején Garai még arról győzködi Forgáchot, hogy Zsigmonddal szemben Lajos orléans-i herceget kell támogatni mindenekfölött. Forgách pedig - látszólag mindenkinél józanabbul és szimpatikusabban gondolkodva - a mások által még föl sem ismert török veszély közelsége okán a magyar-nápolyi szövetség híve. S lám, a történet végére bekövetkezik a magyar politikai közéletből oly ismerős pálfordulás: Garai a korábban gyalázott Zsigmond mellett érvel, Forgách pedig egykori támogatottja, a nápolyi Kis Károly gyilkosává válik.
    A mű sajátossága, hogy a végkifejletet már a történet elején megismerjük: látjuk a nádor halálát, halljuk az anyakirályné krónikákból jól ismert kétségbeesett segélykiáltását ("Könyörülj, bánom, könyörülj!"), a darab mégsem marad izgalommentes.
    A dráma egyik szála Kis Károly hatalmi törekvéseit tárja elénk. A trónkövetelő furcsa jellem. Kezdetben józan, megfontolt vezető benyomását kelti, aki - mivel évekig Lajos király udvarában élt - úgy véli, jól ismeri leendő alattvalóit. (Mária fiúsításáról szólva ekként jellemzi a magyarokat: "Fíúsítás! Na, látod, ez jellemző a magyarokra! Ez a délibábos gondolkodás! Ami nincs, hazudjuk azt hogy van!") Céltudatosnak tűnik. Sokan benne látják azt az erőt, amely képes lesz megmenteni Lajos birodalmát. A hatalom mámora, a szinte tébolyult ragaszkodás a koronához, valamint a kiismerhetetlenül szövevényes politikai helyzet azonban teljesen összezavarja. Végül már odáig aljasodik, hogy a hatalom birtoklásáért képes lenne feláldozni a feleségét. (Úgy véli ugyanis, hogy támogatottságát jelentősen erősítené, ha feleségül vehetné Máriát. Ehhez azonban előbb meg kellene özvegyülnie.) A józan megfontoltságtól így jut el a "cél szentesíti az eszközt" gonosz eszméjéig.
    Károllyal szemben a másik pólust az anyakirályné jelenti, aki lényegesen rafináltabb ármánykodó. (Gondolkodásmódját jól jellemzi egy vitában elhangzott megjegyzése: "Mérges kígyók közt a kegyetlenség a legszebb erény.") Keveri a kártyát, cserélgeti a lapokat, előtte aztán semmi sem szent - legkevésbé Lajos király végakarata. Döntéseit szűk önös érdek motiválja. Kezdetben Orléans-i Lajost támogatja, neki ígéri Mária kezét. Amikor kiderül, hogy Lajos nem rendelkezik elég katonai erővel, a trónért vetélkedő felek közül előbb Zsigmond mellé áll (aki kikényszeríti a házasságot Máriával), ám a hadi helyzet fordultával már arra beszéli rá a lányát, hogy mondjon le a koronáról Károly javára.
    A szemben álló feleket nem morális megfontolások vezetik - ahogy a mögöttük felsorakozó erőket sem. Kizárólag a "helyzetben maradás", a rövid távú haszon érdekli őket. (Talán nem erőltetett a párhuzam, ha e vitákban az elmúlt évek pártpolitikai csatározásait és az azokból fakadó megosztottságot véljük tetten érni - annál is inkább, mert a darabban a konkrét jelenre utaló mondat is elhangzik ("Merjünk kicsik lenni"). De talán ide sorolhaljuk azt is, hogy a háttérben itt is titkos paktumok köttetnek - lásd a bosnyák király lekenyerezését, aki a támogatásért cserében megkapja Cattarót. Hasonlóképpen fontos szerepe van a látszat felépítésének és megőrzésének: Erzsébet a királygyilkosságot is magára vállalná. Garai azonban józanabb (vagy inkább ravaszabb): "Ha gyilkosa leszel, a klérus ellened fordul, és fellázadhat ellened a sorsotokon szánakozó nép... - figyelmezteti Erzsébetet. - A merénylő más legyen. Olyan, kinek a vérontás szégyene nem lehet. Ki indulatból, méltányos haragból nemzetéért öl." Jól felépített terv ez. Így csak mások szennyeződnek. Az irányíthatók, a bábok, a marionettfigurák.)
    Persze ott a kérdés: ki mozgatja a szálakat. Károly? Erzsébet? Vagy ők is csak marionettfigurák a Garaiak és Horvátiak kezében? És miért állnak be mögéjük annyian? Hogyan lehet hitelük az álságos (jel)szavaknak? S mentheti-e magát bárki azzal, hogy megtévesztették, félrevezették?
    Találón fogalmazza meg Forgács Balázs: "Mennyi hitvány és gyáva alak! Mind a hatalmát és jogait félti, és csak a gazdagodás tartja össze őket", s ezt támasztja alá Garai vélekedése is: "Konc kell a kutyának, hogy pofáját befogja." A hűség, a becsület már nyomaiban sem érhető tetten. A lekenyerezések korát éljük.
    Ám Forgács is hamar szembesül Károly kisstílű politikai elképzeléseivel: kiderül számára, hogy az általa támogatott uralkodó (mert "...a rend, ami általa létrejöhet... ", megoldást jelenthetne az ország számára) is félvállról veszi a török veszélyt. ("Az legyen az erdélyi vajda gondja" - jelenti ki.) Számára Mária lemondatása az igazi cél. Innentől Forgácsot a csalódottság, a felheccelt öntudat ("Nem férfi az, ki, ha ölni kell, kibúvót keres."), az elvakult - soha be nem teljesülő - szerelem motiválja. Így válik gyilkossá - s mindjárt áldozattá is. Pedig övé a darab egyik legfontosabb, leginkább megfontolandó gondolata: "Békében kellene már megmutatnunk egyszer, hogy képesek vagyunk a szabadságra."
    A későn ébredő politikai józanságot ketten képviselik a darabban: Demeter érsek a főurakat és a királyi tanácsot kárhoztatja, amiért nem szegült szembe Erzsébet akaratával - mi több: a könnyű haszon reményében támogatta őt. De az igazságot Sámson úr mondja ki: "... minden veszélytől súlyosabb miránk ez a békétlenség. Orleans-i Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Anjou Károly! Nem mindegy, melyik, ha nevükben csak ölni tudjuk egymást?"
    Végül a koronázási templomban Mária szavára ("Édesapám, emlékedet gyalázták mind, akiket szerettél!") megmozdul néhány főúrban a lelkiismeret. Ekkor még csak annyira futja, hogy a királyi eskü végén, amikor Demeter érsek az összegyűlt nemesekhez fordul és megkérdezi: akarják-e, hogy az ott felesküdött Károly a királyuk legyen, csupán néhány tétova válasz érkezik. Mert cselekedni még mindig nem elég bátrak. (Hiába: "Az elodázások népe lett a magyar.")
    A történetben egyetlen tiszta ember marad, Mária, aki a gyilkosságot - bár nem az ő műve, nem is tudott róla - a maga gyalázataként fogja fel. A nemzet hiányzó lelkiismeretét testesíti meg. Ugyanakkor - ha akaratlanul is - feloldozást ad ("...hogy a múlt tényleg múlt legyen, ahhoz először bennünk kell elmúlnia").
    A mű a görög drámák történetszövését idézi: valódi cselekmény alig történik a színen. Inkább csak a szereplők beszélnek a történésekről, s mindig érkezik valaki (mint a görög tragédiák hírnöke), aki új információval szolgál. Ilyesféle motívum az időről időre felbukkanó öregasszony személye is, akinek jelenléte, jövendölése többnyire baljóslatú. De vannak egyéb előjelek is (a koronázáskor vihar támad, a zászló és a királyi palást szétszakad, elpusztul a király kedvenc kutyája stb.).
    A történet tehát nem csupán a két hatalomra törő önjelölt vezér, a címszereplő Kis Károly és Erzsébet tündöklését és bukását mutatja be, hanem szembesülhetünk az évszázados magyar átok, a széthúzás, az árulás, a köpönyegforgatás, a haszonlesés sorsfordító következményeivel. Hogy a dölyf, az elbizakodottság, a valós helyzet fel nem ismerése, a józan figyelmeztetések semmibe vétele miként bosszulja meg magát.
    Mária királynőről Madách Imre is írt drámát - igaz, ezt sohasem mutatták be. A történelmi drámák iránt ma sincs nagy kereslet. Mégis úgy vélem, figyelmet érdemel ez a kötet. Miként azt az idősebb pályatárs, Hubay Miklós fogalmazta meg ajánló soraiban: "A cselekmény lendülete, a megannyi remekbe szabott jelenet, a szikrázó dialógusok egy nagy reményre jogosító drámaíró oroszlánkörmeit mutalják."

H u b a y   M i k l ó s
    F a z e k a s   I s t v á n :   K i s   K á r o l y

    A Forgách grófok birtokain a falusi templomokban a kegyúr címerét fátyol borította. Mert a címer nem sasmadarat, oroszlánt vagy kardos kezet ábrázolt, mint a hazát védő többi nemes család címere, hanem egy pucér hölgyet. A legenda szerint egy magyar királynőt, aki egy régi Forgách gróffal gyilkoltatta meg a királyt. Élnek rigmusok a példátlan eseményről, mint ez is: "Forgách, öld meg a királyt, neked adom Gimest és Gácst!" A dicsőséges Nagy Lajos királyunkat követő asszonyuralomban játszódik a fiatal Fazekas István drámája: királynődráma, királygyilkolással. A királynő drámája, aki ha nem a leendő német császárnak adja a kezét, hanem a délolasz királynak vagy a párizsi hercegnek, döntése nyomán ezer esztendőre másként alakul Európa térképe... A cselekmény lendülete, a megannyi remekbe szabott jelenet, a szikrázó dialógusok egy nagy reményre jogosító drámaíró oroszlánkörmeit mutatják.

C z i f r i k   K a t a l i n
    A   s a r l ó   k a l a p á c s a

    A sarló kalapácsa címmel írt politikai pamfletet a százhalombattai Fazekas István. A négy énekből álló "hősköltemény" a komikus eposzok, Csokonai és Petőfi legvidámabb hagyományait folytatja, vaskos, ellenállhatatlan humorral mond véleményt a mai magyar politikáról és arról a közéletről, amit ez teljesen átitat. A szatíra főszereplői Jerke, jövője sarlójának megfontolt, okosan koppintó kalapácsa és Toró, az ellenzéki tüzek barna csiholója.
    A leleményes Jerke erőművészként hirdet mutatványt Csőszödön, ahol a Tehénfejű Pallasszal, aki mindenkire agyrémesen szexuális hatást gyakorol, alaposan átvágják a csőszödieket. A becsapott falu népe Nómentanyára szalad, ahol egyesülnek Toró seregével, és a Disznószagú Ökör fogadóban megkezdődik a mindent eldöntő csata Toró és Jerke kibékíthetetlen tábora között. Ki más oldaná fel a már-már végső pusztulással fenyegető, röhejes tablóban megfestett konfliktust, mint Madame Costume, aki egymás társaságára ítéli Jerkét és Torót, a hatalmat pedig a nők kezébe adja.
    Amint az az előénekből kiderül, mindennek az elmesélésére az istenek biztatják a költőt. "Zeusz dúsan lengő szakállát tépdesi, Aphrodité meg két deli csecsét rázza, énekes combjait csattogtatja". Amíg azonban ők kozmetikáztatnák a valóságot, Jehova szigorúan az igazság megírására szólítja fel a költőt.
    Hogy mi az igazság? Ezernyi oldala, felülete, lenyomata van. Fazekas István hőskölteménye egy ezek közül. Hiteles lenyomat, ráadásul valódi irodalom, amely arról sem feledkezik meg, hogy gyönyörködtesse, szórakoztassa olvasóját.
    A kötet a Hungarovox Kiadó gondozásában jelent meg az Ünnepi Könyvhétre. A szerző a Vörösmarty téren dedikál június 6-án, 13-tól 14 óráig.

P o z s g a y   I m r e
    E l ő s z ó   F a z e k a s   I s t v á n :   A   s a r l ó   k a l a p á c s a   c .   k ö n y v é h e z

    Ahányszor Fazekas István költő, író, jogász és közszereplő a szemem elé kerül, mindig meglepetést okoz. Ezt tette velem most is, amikor elküldte "hősköltemény"-ét. Mint eddigi megnyilvánulásai, ez a műve is kordokumentum. Követi a régi elődöt, aki azt mondta, nem lehet nem szatírát írni. Fazekas István nem egy költői műfaj paródiájával lep meg bennünket, hanem egy korszak szatirikus leleplezéséveI. Petőfi A helység kalapácsa című vígeposzával a hamis fennköltséget rángatja le a mindennapok kisszerűségébe. Fazekas tovább megy: a mindennapok és közszereplőinek erkölcsi ürességéről, a korszak teljes demoralizálódásáról küld majdnem kétségbeesett tudósítást. A nevek és a szabályosan ismétlődő epitheton ornansok a mű legmeggyőzőbb megnyilvánulásai. A magunk tapasztalatait idézik fel.
    E míves munkát nagyon tanulságos és élvezetes olvasni. Bárcsak sokan kapnának rá és minél előbb!

V é g h e l y i   B a l á z s
    F a z e k a s   I s t v á n :   A   s a r l ó   k a l a p á c s a

    Petőfi Sándor huszonegy éves volt, amikor megírta A helység kalapácsa című komikus eposzát, a magyar irodalom halhatatlan remekművét. Műfajt teremtett vele, de eddig csak Juhász Ferenc tudott és mert hasonlót írni a huszadik században: A jégvirág kakasát. A huszonegyedik század elején megszületett az újabb mű - Fazekas István tollából: A sarló kalapácsa.
    Fazekas hőskölteménye jelenlegi demokráciánk visszásságait leplezi le kíméletlen humorral, amelyben nem ismer tréfát. Rólunk szól ez a költemény, a mi hazánkról, amelyet naivságunkból eredően eladnánk a kapitalizmus szemfényvesztőinek, s értékeinket is bármikor feláldoznánk az érdekek oltárán.
    Oly korban élünk e földön, amikor a bürokrácia határait csak a politikai és gazdasági hatalom birtokosainak érdekei szabják ki. Az érdekeik közé a művészet már nem fér be, hiszen az igazi művészet mindig szemben áll a manipulációval és bármiféle igazságtalansággal.
    Fazekas István költeménye a művészet nemes bosszúja.

P ó s a   Z o l t á n
    A   m a g á n e m b e r   a z   i r o d a l o m   s e g í t s é g é r e   s i e t

    Fazekas István költő civilben jogász és Százhalombatta alpolgármestere. Azért is kerestük föl éppen most, a könyv ünnepén, mert úgy hírlik, megelégelte a magyar irodalom legújabb kori nyomorát. Egy példaértékűnek szánt gesztussal, magánemberi támogatással sietett a Kortárs című folyóirat segítségére.
    Fazekas István elmondta: támogatásának elsődleges indoka az anyanyelv tisztaságához való ragaszkodás. Meggyőződése, hogy ha az irodalomban a tényleges értékek nem kapnak rangjukhoz méltó támogatást, elismerést és nyilvánosságot, akkor az irodalom felhígul. Ez az utóbbi húsz évben be is következett, a felhígulásnak pedig hozadéka az anyanyelv romlása, korcsosodása. Ha pedig romlik az anyanyelv, akkor romlik szellemi teljesítőképességünk is, csökken a lelki önvédelmünk.
    - Az utóbbi évtizedekben a magyar nemzet, pontosabban a magyar anyanyelvűek közössége folyamatosan olyan helyzetekbe, kerül, amelyek nem pusztán a tudatát fenyegetik, de sokszor még az egzisztenciális, fizikai létét is.
    A költő-politikus három évvel korábban jogászként megkereste a támogatási problémákkal küzdő Hitel dmű folyóiratot, s megtalálta az ellenszert: nyílt alapítványként létrehozta a Hitelért Alapítványt, amelyhez bárki csatlakozhat. S ekkor ébredt rá, hogy annak, aki teheti, bizonyos értelemben erkölcsi kötelessége a nemzeti öntudatot legmagasabb szinten éltető magyar irodalom támogatása. A Kortárs, az írószövetség egyik lapja az idén hat és fél millió forinttal kevesebb támogatást kapott, mint tavaly. Így szerkesztői olyan helyzetbe jutottak, hogy alig tízezres nagyságrendű fizetést kapnak, és a szerzőknek is alig tudnak tiszteletdíjat fizetni. A szerkesztőség Fazekas Istvánt mint Százhalombatta alpolgármesterét kereste, ő pedig mintegy példát mutatva, saját, adózott jövedelméből segítette meg a lapot. Ugyanakkor előterjeszti a polgármesteri hivatal testületi ülésén is azt a javaslatát, hogy ezentúl a nemzeti folyóiratok és könyvkiadók részesüljenek rendszeres támogatásban. Ezért csak annyit kérnek, hogy a folyóiratok a város kulturális életéről időről időre tájékoztassák olvasóikat, de ennél is fontosabb, hogy a szerkesztők és a szerzőgárda otthonra leljen a település kulturális életében, s részt vesznek többek között író-olvasó találkozók szervezésében, kulturális pályázatok zsűrizésében, kiadványok megszerkesztésében, ami mindkét félnek kölcsönös érdeke. Hasonló együttműködés kialakult már Balatonfüred és a Széphalom Könyvműhely között, ennek mintájára Fazekas István többek között Százhalombattával, illetve a kistérség egyéb városaival, Érddel, Tárnokkal szeretne kapcsolatot teremteni, ugyanis az állam itt és most szinte minden területen kivonult a kultúra támogatásából. Pedig Fazekas vélekedése szerint az irodalom, a művészetek, a közoktatás támogatása a legjobb közhasznú befektetés hosszú távon, kamatostul visszatérül, hiszen a nemzet és a legfiatalabb generációk elemi érdekeit szolgálja.
    Fazekas Istvánnak egyébként a könyvhétre két műve jelent meg a Hungarovox Kiadó gondozásában. Ezeket a szerző vasárnap délután háromkor dedikálja a kiadó sátránál. A Megnyerhető veszteségeink című prózai kötetben szerepel egy Diáknapló, amely Magyarország 1981-85-ig terjedő időszakáról tart görbe tükröt az olvasónak, s vannak benne irodaomkritikák, politikai írások. Az író-költő úgy érzi, ha a bennünket fenyegető hatalmas morális, gazdasági problémákat az irodalomban néven nevezzük, hosszú távon akár a javunkra is válhatnak. A másik, a Kutyafán a fakutya című gyermekverskötet a költő két kislányának illusztrációival látott napvilágot.

P ó s a   Z o l t á n
    A   k ö l t é s z e t r ő l   h á r o m   s z ó l a m b a n

    Az 1967-es születésű Fazekas István pályafutását első kötetétől (Harangok és kereplők, 1993) fokozott figyelemmel kísértem. A csengeri kisdiák, majd gimnazista zsengéiben Ratkó József, az "édes sírású, szuszogó csecsemő nemzet" egyik legkeményebb szavú, leghitelesebb költője fedezte fel a nem mindennapi tehetséget. Fazekas István a könyvhéten három újabb művét is dedikálta, a Vigasztaló című felnőtt-, a Kutyafán a fakutya gyermekverskötetet, valamint a Megnyerhető veszteségeink című prózakötetet.
    Vigasztaló cínű kötetében Fazekas István a hagyományaitól elszakított nemzetet igyekszik visszatéríteni a gyökereihez, a magyar, keresztény tradíciókhoz. Áttetsző, eredeti képekben szól a halálról: "Dédapám istenes leánya / név szerint Tokodi Piroska / kit a halál már fél kézzel átölelt / fekszik a kórházi ágyon." Kifejező telitalálatai mögött a megszenvedett, a hiteles élmények összetartó ereje feszül, amelyet cizeIIál és elmélyít a feltétel nélküli istenhit. És az a tudatosság, amely különbséget képes tenni a hamis áIközösségek és a valódi emberi gyülekezetek, illetve a költő termékeny magánya és az önző, közemberi individualizmus között. Tudja, hogy "a halottak tartják a földet". A Ratkó Józsefnek ajánlott Föld vagyok című versében az Isten képére teremtett ember mennyei küldetésének, s a szülőföld iránti elkötelezettségének tudata egymás szólamait erősÍtve sejteti meg a valódi hit és a hazaszeretet egységét. Születésünket, halálunkat, föltámadásunkat Istentől kaptuk, közeli és távoli rokonainkon, Isten többi teremtményén át kapcsolódunk a szülőföldhöz, s ez a nagy család, a haza iránti kötődésünket is erősíti.
    Nem véletlenül mondja ki a gimnazista naplóját, a köItőtársakról szóló esszéket, az élet metafizikai értelméről szóló tűnődéseket és a politikai eszmefuttatásokat tartalmazó Megnyerhető veszteségeink című prózakötetben, hogy az tudja igazán okosan szeretni a hazáját és nemzetének hagyományait, aki minél több generációra visszamenően számon tartja a szüleit, nagy- és dédszüleit. Hiszen a konkrét hagyományokat őrző, ugyanakkor istenhívő ember egyszerre képes spirituálisan átérezni: konkrétan is értelmezni, mit is jelent a haza, az egy nyelvet beszélő emberek közössége. A Megnyerhető veszteségeink című kötet naplórészében figyelemmel kísérhetjük, hogyan érti meg a világot már a fiatal gyermek is szinte játszva a magyar költészet ismeretében. És hogy perdöntő jelentőséggel bír egy érzékeny serdülő életében a gondos szülői figyelem. Amely viszont nem helyettesítheti a felelős pedagógus, a tanár szerepét, aki azokban az években még morális iránytűnek számított. Látszólag képtelenségnek tűnik, hogy a diktatúra éveiben, nemegyszer kis (az adott esetben) szatmári falvakban, kisvárosokban kaptak életmeghatározó erkölcsi útravalót a Kádár-korszakban nevelt gyerekek. Valójában ez nem képtelenség - vezet rá minket Fazekas István, hiszen a tanáraik még valláserkölcsi nevelést kaptak egy jobb korban, s ahhoz is értettek, hogy örökérvényű erkölcsi posztulátumokkal neveljék a fiatalokat hazaszeretetre és hitre. Nem véletlen, hogy az a Fazekas István, aki Petőfi, Arany, József Attila, Ratkó József versein - utóbbi költőnek. szeméIyes varázsából is tanulva - oly éleslátón tudja prózában is meghatározni önmagát.
    Ez a kristálytiszta látásmód teszi talán, hogy Fazekas István abban a magyar költészetben is tud újszerű, eredeti gyermekverseket alkotni, ahol Weöres Sándor, Ratkó József, Csukás István gyermekversei teremtettek igen magas mércét. Aki így képes a nyelv jelentés és alaktanával önfeledten, látszólag lazán, de valójában nagyon is pontosan játszadozni, az tisztában van a költői mesterség minden csínjával. A kötetet illusztrálják a költő gyerekei, Anna és Lili.
    (Fazekas István: Vigasztaló versek, Felsőmagyarország; Kutyafán a fakutya, gyermekversek, Hungarovox; Megnyerhető veszteségeink, prózák, Hungarovox.)

C s o ó r i   S á n d o r
    F a z e k a s   I s t v á n :   S z e m e d n e k   i d e j e

    Olyan ez a kis könyvecske, mintha az erdőben találtam volna, két bokor között. A szerző neve ott van a fedőlapon: Fazekas István, de bizonyos vagyok abban, hogy nem ő veszítette el, hanem Valaki más, aki már ismeri a tartalmát. Lehet, hogy egy csalódott diák vagy még inkább egy beborult homlokú, parázsló férfi, akit elhagyott fiatal felesége és most csak bolyong a világban, keresi elhűtlenedett társát és keresi önmagát is. Mert védekező ösztöneivel érzi, hogy ezután már csak akkor ismeri föl újra a világot, amikor önmagára is ráismer. Kereshetné a boldogtalan üdvösséget szeszekben, kicsapongásokban, de ő inkább a költészetben keresi. Mert semmi nem segíthet úgy a fölismerésben, mint a művészet, ami nem más, mint az élet metafizikai tevékenysége. Kifejezhetnénk ezt úgy is, hogy a költészet bátorság is, szembesülés a lélek gyöngeségével, a jövő ránk leselkedő drámáival.
    Fazekas István ebben a kis könyvecskéjében ugyanarról a fájdalomról ír, mint amelyről József Attila egyetlen verse, a Nagyon fáj című remekműve, tanúskodik. De amíg József Attila a tűzhányók hangját kéri kölcsön a vershez és az árva gyerekekét, addig Fazekas a kötéltáncosok visszafogott és szakadozott lélegzetvételével lépked egy kifeszített kötélen a szakadék fölött.
    Ez sem egyszerű mutatvány, de lehet, hogy ez a megpróbáltatás kell ahhoz, hogy élete és költészete megerősödjék.

J ó k a i   A n n a
    G o n d o l a t o k   F a z e k a s   I s t v á n :   M e g n y e r h e t ő   v e s z t e s é g e i n k   c í m ű   k ö n y v é h e z

    Fazekas István Megnyerhető veszteségeink című legújabb könyvét szeretettel ajánlom az olvasó figyelmébe. A kötet igényes publicisztikai írásokat, filozófiai elmélkedést, esszé-rangú megnyilatkozásokat tartalmaz. Külön bája az összeállításnak a diákkori napló, a 80-as évek már meg-megroppanó Kádár-diktatúrájának ironikus képeivel. Egy öntörvényű lélek eszmélkedése ez, a társak, a különböző típusok és tanárok érzékletes megörökítése. Formálódik a későbbi költő, akit Ratkó József emberi- és írói tartása indít el. Gördülékeny stílus, őszinte kitárulkozás. Ugyanez jellemzi a szerző későbbi, kritikai írásait is: a nemzethez való rendíthetetlen hűség jegyében választ.
    Tűnődései az ész és a szív szövetségében fogannak. Fazekas Istvánnak határozott véleménye van rontott jelen időnkről, feladatainkról. Szépítés nélkül fogalmaz, de soha nem sugall reménytelenséget. Az európaiságról vallott felfogása egyértelmű: "Segíts a bajban lévőn, akár a legnagyobb áldozatvállalás árán is. Ez az áldozatvállalás kell, hogy megkülönböztesse az európai embert mindenki mástól, hiszen mi tudván tudjuk a legfontosabbat: a szeretet az élet." Vajha megszívlelné az uralkodó politika a magasabb szférából származó intelmet!
    Fazekas István bátran beszél a három Trianonról is: az 1920-as csonkításhoz hozzáadja 1956 tragédiáját és a 2004-es gyalázatos népszavazási eredményt, a "lelki Trianont". Amiről ír, a gyakorlati életben is képviseli. Nemcsak szeretett városáért, Százhalombattáért dolgozik, de az egész magyarság sorsa foglalkoztatja. Vallja: "A művészet a veszteségeket mindig úgy tudja megjeleníteni, hogy abból újabb értékek keletkezhessenek. A mi magyar sorsunkban még sok oly veszteség van, ami a költészetben megfogalmazásra vár… vannak még megnyerhető veszteségeink."
    Ehhez az eszmei csatához kívánunk csüggedésmentes erőt és szövetséges, együtt gondolkodó olvasókat.

V é g h e l y i   B a l á z s
    F a z e k a s   I s t v á n :   M e g n y e r h e t ő   v e s z t e s é g e i n k

    Ez Fazekas István hetedik önálló könyve. A címválasztást így indokolja a szerző: "A művészet a veszteségeket mindig úgy tudja megjeleníteni, hogy abból újabb értékek keletkezhessenek. A mi magyar sorsunkban még sok olyan veszteség van, ami a költészetben megfogalmazásra vár, hogy tömören csak annyit mondhatok: vannak még megnyerhető veszteségeink." Ez a gondolatsor Fazekas István valamennyi eddig megjelent munkájának, verses és prózai kötetének egyik alapgondolata. Szép szóval kimondani a bajt, mert csak "növeli, ki elfödi".
    Új könyve négy fejezetből áll. Az első a Diáknaplóm címet viseli. Jókai Annát idézve: "egy öntörvényű lélek eszmélkedése" ez a mű, amely 2001-ben már önálló könyvként is megjelent, mostani kiadása az eredetinek némileg bővített változata. Széles körben sikert arató műalkotás lehetne, ha a valódi szépirodalomnak volna még széles köre. De ahogy Fazekas István írja Tóth Erzsébet verseskötetéről szóló kritikájában: "Sajnos az olvasók száma a virtuális és vizuális kultúrának nevezett maszlag már-már függőséget okozó beteges befogadásával egyenes arányban fogyatkozik. Többnyire nem érdekli az embereket a mai költészet, miként az igazi értékek bűvölete sem, hiszen tombol és rombol az agyvelőkben a pénzvámpíroktól agyonmanipulált média kultúrmocsokja." Kemény, szenvedélyes szavak. Árnyalhatjuk, finomíthatjuk őket, de megcáfolni már nehezen tudnánk.
    1981-től 1985-ig volt Fazekas István a kisvárdai Bessenyei György Gimnázium tanulója. A Diáknaplóm humorral, iróniával megfűszerezve tálalja elénk egy szocialista középiskola mindennapjait. Egy iskoláét, ahol: "A tanárnőket tanár elvtársnőnek, a tanár urakat tanár elvtársnak kell szólítani. Diáktársaimat diák elvtársnak." Ahol ilyen figyelmeztetőket kaptak a diákok: "Tisztelt Szülők! Gyermekük a Szovjetunió újságot szándékosan megrongálta, ezért osztályfőnöki figyelmeztetésben részesítem." Vagy teljes terjedelmében idézhetnénk a 40. számú naplóbejegyzést is: "Ma elhunyt Brezsnyev elvtárs. A pánik hatalmas. A történelemtanár elvtársnő lélekszakadva szaladt be az osztályunkba: Meghalt Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs! - és sírva fakadt. Aztán bejött az osztályfőnökünk, ugyanezt mondta, és ő is könnyezett. Végül a párttitkár elvtárs viharzott be. Hűvösen, tagoltan tudatta, Brezsnyev elvtárs meghalt. Egy pillanatra úgy tűnt, itt a világvége. De mi lesz ezután?" Persze a fiatalokat más dolgok érdeklik, mint az egymás után elhalálozó szovjet pártfőtitkárok. Például a foci. "A labdához valamivel több közünk van, mint a volt titkosrendőr elvtárshoz" - olvashatjuk a Jurij Andropov elvtárs halálát megörökítő bejegyzésben. És a labda mellett a lányokhoz is sokkal több közük volt. Mélyről jövő szerelmi sóhajtások lágyítják ennek a rideg világnak a légkörét. Még Udvaros Dorottya is fölbukkan a könyv lapjain mint az osztály nem egy fiú tagjának plátói szerelme. (Ekkoriban mutatták be a Te rongyos élet című filmet.) S persze az elmaradhatatlan diákcsínyek, egymás és időnként a tanárok ugratásai is hozzájárulnak ahhoz, hogy az évek múltával egyre inkább melengetővé váljanak az emlékek.
    Egy korábbi írásomban fejlődési regénynek neveztem ezt az alkotást, arra hivatkozva, hogy a főhős egyre inkább ráébred a fennálló diktatúra fonákságaira és egész voltát illető hazugságára, illetve fokozatosan megismeri és magáévá teszi azt az irodalmi örökséget is, amelynek folytatója akar lenni a versei által.
    Fazekas egyik korai naplóbejegyzése így szól: "Most kezdem felfogni az osztálytudatot. Zseni volt ez a Marx. Engels is. Lenin pedig egyenesen a király. Lenin a példaképem. (Csak meg ne kopaszodjak.) Úgy szeretném, ha egyszer ez a szlogen járná körbe a világot: Fazekas él, Fazekas élt, Fazekas élni fog." Innen jutott el a szocializmus határozott elutasításáig. Ebben a fejlődési folyamatban legnagyobb szerepe a családnak volt: szüleinek és falun élő nagyszüleinek, akiknél a nyarakat töltötte, és akiknek a sorsán keresztül Fazekas István is szembesült a szocializmus valódi arcával. A másik meghatározó és jellemformáló élménye a művészet volt. A zene, legyen szó Bartókról, népzenéről vagy rockzenéről, és mindenekelőtt az irodalom. A diák Fazekasra - a könyv alapján - legnagyobb hatással Ady Endre, József Attila, Sinka István, Nagy László, Sánta Ferenc és Ratkó József volt. Ratkó József nem csupán költészetével, hanem személyében is hatott a szerzőre; ezzel kapcsolatos élményeit több bejegyzés is megörökíti. Egy alkalommal ilyen tanácsot kapott tőle a költői szárnyait bontogató főhős: "Tanulj és olvass sokat. Érdekeljen minden. Olvasd Nagy Lászlót, Pilinszkyt, Sinka Istvánt, Szécsi Margitot. Versed legyen olyan, mint a bolhacsípés, hogy akit nem érdekel a költészet, az is vakarózzon tőle. Teremtsen a vers világosságot!" A Diáknaplómban a naplóbejegyzések mellett helyet kapnak Fazekas István diákkori versei és novellái is. Szerencsés szerkesztői megoldásnak tartom, hogy ez a műve lett a Megnyerhető veszteségeink nyitó fejezete, hiszen ebben gyökerezik minden, itt találjuk meg az életrajzi magyarázatát mindannak, ami a szerző későbbi munkáiban már mint kiforrott értékrend áll előttünk.
    A Megrendült időnk című fejezetben könyvismertetőket olvashatunk, illetve egy rövid eszmefuttatást Jeremiás siralmai címmel. Ennek utolsó bekezdésében, mintegy végkövetkeztetésként, ezt írja: "Ajánlom őt minden magyarul író költő figyelmébe, hiszen soraiból óriási erővel sugárzik az a meggyőződés, hogy a költő nem lehet közömbös hazájának sorsa iránt, hogy bizony foglalkoznia kell annak politikai életével és történelmével, mert csak a ténylegesen megélt és meggondolt élet lehet aranyfedezete minden versbe kívánkozó szavának." Fazekas Istvánnak - saját bevallása szerint - ez az ars poeticája.
    A harmadik rész a Tűnődések címet kapta. Puritán fejezetcím, de előrevetíti az itt olvasható írások közös jellemzőjét: az élet nagy kérdésein, a jelenen és a múlton való csöndes tűnődést. Remek portrét olvashatunk a szerző életszemléletét döntően befolyásoló tyukodi nagyapáról, akinek "halálával - írja - nemcsak őt veszítettem el, hanem azt a varázslatot is, ahogyan társaságában részese lehettem a letűnő időnek". Ezt követik a szerző böjti gondolatai, majd a költői erejű Fekete szél, amelyben gyermekkori barátjának, egy hatévesen elhunyt kisfiúnak állít emléket. A halottak hónapja című rövid jegyzete a tiszta gondolatvezetés és a nyelvi szépség különös egységével ajándékozza meg az olvasót: "Sok nyelvben ugyanaz a szótöve a halálnak, mint az álomnak és a szerelemnek. Mintha egymás testvérei lennének. A halál nyugodalom, melyből újra ébredünk, és csak az a szerelem igaz, amelyik halálos." A Tokaji tűnődések a tokaji írótáborok hangulatát idézik elénk, miközben szó esik az Antall József-féle paktumról és Ratkó költészetéről is. Végül Platón filozófiájáról kaphatunk tömör, átfogó és a téma iránt érdeklődők számára jól használható elemzést.
    Az utolsó fejezet írásai Fazekas István közéleti tevékenységéből születtek: a kötet megjelenése idején Százhalombatta alpolgármestereként tevékenykedő író ünnepi beszédeiből, közéleti tárgyú cikkeiből nyújt át egy szűk válogatást. Retorikai emelkedettség, igényes megformáltság, tartalmát illetően pedig az egységteremtés szándéka jellemzi valamennyit.
    "Ajánlom a könyvet mindenkinek, akik kötődnek az egyetemes és magyar kultúrához" - zárja egyik rövid kritikáját. Ugyanezt tudom elmondani Fazekas István könyvéről én is.

V é g h e l y i   B a l á z s
    F a z e k a s   I s t v á n :   V i g a s z t a l ó

    Fazekas István legújabb verseskötetének címe: Vigasztaló. Vajon kiket és miért akar vigasztalni a költő? És a legfontosabb kérdés: hogyan? Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem először, amikor megtudtam a szerzőtől, hogy ezt a beszédes címet szánja új könyvének. A vigasztalás Fazekas István számára hasonló jelentésű lehet, mint Illyés Gyulának a bartóki zene vigasza: "Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, / mi neked fölfedetett, / a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt - / te bennünket növesztel, azzal, / hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. // Ez - ez vigasztal! / Beh más beszéd ez! / Emberi, nem hamis!" Fazekas István ebben a könyvében föltárja mindazt, amit ő jónak, rossznak, erénynek vagy bűnnek tart, és tiszta hangú versekben tárja elénk, erőt adva - nemcsak a kétségbeeséshez, hanem annak felismeréséhez is, hogy sok mindenen változtatnunk kellene, ha egy átláthatóbb világban és egy otthonosabb hazában szeretnénk élni.
    Fazekas Istvánnak ez a negyedik önálló könyve, azon belül a harmadik verseskötete. Mind a négy könyvet a miskolci Felsőmagyarország Kiadó adta ki. Legutóbbi, Diáknaplóm (1981-1985) című prózai munkáját 2001-ben vehették kezükbe az olvasók. Felnőtt fejjel és diákszívvel alkotta meg Fazekas István ezt a vékony könyvet. Melengető emlékű diákszerelmek, mosolyt fakasztó diákcsínyek sorakoznak benne - olyan történetek, amelyek minden valahai középiskolás közös élményei. De bizonyos fejlődési regényként is olvashatjuk a Diáknaplómat: Fazekas István, a kisvárdai Bessenyei György Gimnázium tanulója eljut annak felismeréséig, hogy az őt körülvevő társadalmi rendszer a valóságban egyáltalán nem olyan nagyszerű, mint amilyennek a tanárai - kényszerből vagy meggyőződésből - állítják. Emellett az évek során fölfedezi magának azt az irodalmi örökséget is, amelynek folytatója kíván lenni a versei által. A naplóbejegyzések között versekkel is találkozhatunk: Ady Endre, Sinka István, Nagy László és Ratkó József verseivel és olyanokkal, melyeket maga a szerző alkotott gimnazista fejjel - közülük kettőt viszontláthatunk a Vigasztalóban is.
    Fontos csomópont ez a verseskötet Fazekas irodalmi pályáján. Érkezési és kiindulási pont egyszerre. Az eddigi eredmények öszszegzése, kiteljesedése, de új lehetőségek nyitánya is. A versek egy része a folytonosságot mutatja, a korábbról ismert hangot és tematikát folytatva. Legutóbbi, 1998-as verseskötetéből kilenc verset sző bele a Vigasztaló szövetébe. Ezek többnyire sikeresen beilleszkednek az újak közé, de némelyiknél érezhető, hogy megírásuk idején a szerző még nem volt ugyanarra a teljesítményre képes, mint az újabb költemények megírásakor. Gyakranhangzik el Fazekas István versei kapcsán az, hogy Sinka István költészete hatott rájuk. Ezt maga a költő is vállalja, hozzátéve, hogy már akkor is így volt, amikor Sinka verseit még nem is ismerte… A Vigasztaló című kötetben is olvashatunk olyan verseket, melyek szoros rokonságban állnak Sinka István világával, de ez a rokonság már sokkal inkább tematikai, semmint nyelvi természetű: világképük hasonló, képi világuk más. Látnunk kell viszont azt is, hogy - az előzőekhez képest - ebben a kötetben jóval kevesebb olyan vers van, amire azt mondhatjuk, hogy a Sinka-versek hatása érződik rajtuk. Új utak nyílnak a Vigasztalóban. Új témák, új formák és új műfajok jelennek meg: korábban például nem olvashattunk sem prózaverset, sem haikut, sem pedig gyerekverseket Fazekas Istvántól. Hogy az új utak merre fognak vezetni, azt a jövőbeli Fazekas-kötetekből tudhatjuk majd meg. Egy biztos: Fazekas Istvánt innentől nem tekinthetjük többé versíró ügyvédnek. Ő egy olyan költő, aki mellesleg ügyvédként is dolgozik.
    Vegyük sorra azokat a szólamokat, melyek végül egységes művé állnak össze a Vigasztaló hat fejezetében. Fazekas István közéleti versei ahhoz a kiveszőben levő irodalmi hagyományhoz ragaszkodnak, melynek középpontjában az a feltevés áll, hogy a költőnek feladata van, és mert feladata van, ezért felelőssége is van. A költők legnagyobb feladatát (és felelősségét) József Attila így fogalmazta meg: "Te jól tudod, a költő sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit." Ma, amikor a valóság egyre inkább elfedi az igazságot, különösen érvényesek ezek a sorok. Ezt kell tehát a költőnek szem előtt tartania, hogy - Szabó Lőrinc kifejezésével - "hasznos akarat" lehessen. Fazekas István közéleti témájú versei sötét színekkel festik le a magyar valóságot. Ugyanarról beszél, ha elégikusan fogalmaz: "Eszméit, mint őrtüzeket, / széttaposta ez új rablók kora, / és mi valaha benne az / élet volt, most lenézett babona" (Apám), ha ironikus hangot üt meg: "Magyarország / kocsmahaza, / borvirágos / az ajtaja" (Újévi köszöntő, 2006), de kíméletlen, szinte nyomasztó közvetlenséggel is el tudja mondani ugyanezt a borítón is olvasható szabad versében: "Az önzés butító dögszagát / hordja a szél, / szemünkre hályogot tapaszt, / csak az nő bennünk, / amitől összeroppanunk, / zsugori szívünk / csak zsugorodni tud, / reményeink / undok alkuk, / s minden alkunk / megalkuvás" (Harag).
    Fazekas István költészetének legjellemzőbb témája a család és a múlt. Korunkban, amikor a családok úgy hullnak szét, mint oldott kéve, az a hűség, amellyel a költő nagyszüleit, élő és eltávozott rokonait versek tárgyává teszi, példát adhat a mai embereknek a család mint érték és mint életmodell fontosságáról. Néhány jellegzetes cím: Apám; Irma néném; Öreganyám; Asszonyom; Ősanyáim; Dédapám sírjánál… A nagyszülőkről és a rég halott rokonokról szóló versek többek afféle lírai portrénál, megkésett nekrológnál. Ezekben benne van egy letűnt paraszti világ képe is, melynek talán az utolsó képviselői voltak azok az emberek, akikről Fazekas István versei hírt adnak. A költő csöndes szomorúsággal veszi tudomásul, hogy az a világ, melyben ősei otthon érezték magukat, már nincsen sehol: "Beomló kutaknál / elárvult itatók, / nincs itt gyereksírás, / kihalt innen a csók. // Csak öregek vannak, / kiknek már int a tél, / nyári szellőktől is / csontjukban jég zenél" (Falu). Nosztalgiával tekint vissza gyermekkorának jellegzetes helyszíneire: "Ó, hányszor néztem meg itt / gyermekarcomat, / láttam mögötte felhők / suhanását, / minden felhőn elszállt / egy-egy boldog gondolat" (Egy régi kútnál). "Hová tűntek a szekér-döccentő, régi dűlőutak? / Hová az ismerős lábnyomok? / Egykori madaraim merre bolyongnak, / bajkiáltó dalukkal / merre szálltak?" (Szülőföldemen). Fazekas István tehát ízig-vérig népi költő, vállalva még a korszerűtlenség vádját is.
    Újabb nagy csoportot képeznek a szerelmes versek, melyek külön ciklust kaptak a kötetben. Kendőzetlenségük sosem válik öncélúvá, mindig őszintének érezzük sorait. A népdalokból ismerős „képbe rejtett tartalom” int vissza az olyan sorokból, mint: "mandarin illatú / ékes combjaiddal óvott fész-ked, / és édesebb az, / mint az akácméz, / tomporodon már csókjaim / dobrokolnak, / indulnának lángokban táncoló / bibéd felé" (Énekek éneke). Vagy: "Eszelősen bámul a Hold, / megérintem vállad, melled, / kagylóként kinyílt húsodba / elültetném a szerelmet" (A fürdőző Éva).
    Ugyancsak külön ciklust alkotnak a gyerekversek, melyeket Fazekas István a kislányainak, Annának és Lilinek írt. Két versének a főszereplője nem más, mint Fazekas Anna. (Az Anna irkájából című vers első sora magától a címszereplőtől származik, a folytatás már az édesapjáé: "Ablakomban vörösfenyő, / egyik ága szobánkra nő, / mikor a szél nyújtóztatja, / ablakomat kocogtatja.") Istenes versekből is többet találunk a könyvben. Ezekben egy antropomorfizált istenképpel találkozunk, ami leginkább József Attilára emlékeztet. Az Istennel való beszélgetés szép hagyományát folytatja a költő. Az Írlak téged második versszaka így hangzik: "Ki a dalhoz szegődött el, / annak az Isten is ének. / Így vagyok én Veled, Uram. / Verset írok: írlak Téged."
    2006. június 14-én a százhalombattai könyvtárban emlékezetes könyvbemutatót tartottak. Fazekas István verseskötetét Pozsgay Imre ismertette a nagyszámú közönséggel, Szabó András értő előadásban szólaltatta meg a költeményeket, a rendezvény moderátora pedig e sorok írója volt. Ott mondta el Fazekas István az ars poétikáját, miszerint az a jó vers, melynek aranyfedezete a megélt élet. Elmondhatjuk, hogy ezeknek a verseknek valóban a megélt élet adja a hitelét.

T a r j á n   T a m á s
    F a z e k a s   I s t v á n :   D i á k n a p l ó m ( 1 9 8 1 - 1 9 8 5 )

    "Ma apám elvitt a kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumba, beiratkozni" - ezzel a mondattal kezdődik a szöveg, és hatvan röpke oldal 90 bejegyzése után ezzel végződik: "Így lépdeltünk ki libasorban, kótyagosan ama sokat szidott, sokat ócsárolt nagybetűs ÉLET-be". A korábban költőként megismert Fazekas István akarva-akaratlanul olyan szöveghagyományt folytat - a kamaszember többé-kevésbé naiv, életkort és korszakot dokumentáló feljegyzéseinek részben átszerkesztett közreadását, illetve imitálását -, amely maradandó, bölcs, jó humorú írásokat hozott például Csáth Géza tollán, vagy felbukkant (igaz, inkább a Házi dolgozat iskolai bélyegével) Császár Istvánnál. Folytathatnánk a sort. De ez a Diáknapló(m) nemigen hasonlít lehetséges előzményeire és párhuzamaira. Nem is rövid bevezetését az az irodalomtanár írta, aki körülrajongott, néven nevezett figurája a Stefán Tamás rajzaival kísért diáriumnak. Az illusztrációk között főleg az "író-hőssel" "együtt töprengő" "fénykép-Ady", valamint a "földgömb-koponyájú" Lenin ábrázolása kitűnő. A szöveg egyetlen lendülettel, a sűrítés eszközét magabiztosan használva szánt végig a négy éven. Szójátékos, vendégszöveges, diák-bemondásos derűje épp a Lenin-rajongóból Ady-"inkarnációvá" váló nagyfiú folytonos lelkesültségéből - és még Udvaros Dorottyát sem kifeledő, nagy számú szerelmes vonzalmából - fakad. Pátosza részint a földi létből távozó nagyapa, részint a költőideál Ratkó József személyéhez köthető (a többszólamú Ratkó-alakrajz a könyv egyik legjobb fragmentuma). Aligha akadhat olyan iskolázottabb olvasó, aki ezt a nyelvvé tett eseménysort ne vetítené rá a maga tanulóéveire és egykori írásműveire - illetve, ha tapasztalatai megengedik, ne próbálná értelmezni azokat a világfolyamatokat és hazai történéseket, amelyeket - a nyolcvanas évtized első felében - a régtől jól bevált iskolaszimbólum, maga a diák-lét, a tanulás, a tanár-diák viszony: mindenestül a skóla modellál.
    Felróható viszont a szerzőnek, hogy anyagában jobbára csak az ötletet (emlékei beszédes "kiírását") érzékelte, valóságos epikaként a munkát nemigen tervezte el. Így aztán a textus persze nem tényleges diáknapló - még ha szó szerint egyezne is a valamikor leírtakkal -, de prózapoétikai transzpozíciója sincs (az imént dicsért illusztrátor személyének, rajzainak megjelenése is problematikus az i lyen személyes matériában). A szereplők megnevezése és becézése, az írói-költői zsengék applikálása, a mű arányainak kidolgozása, geg és novellisztikum tudatosabb összehangolása sem mindig szerencsés. A tüntetően vörös borítójú (s az "ötágú" tanintézmény rajzával ékített) füzetke üde voltánál és olvasmányos színességénél többet is eredményezhetett volna. Ám ezt a szigorúbb koncepciójú, a diákírói közhelyeket jobban kiaknázó, valóságos prózaírói teljesítményt ne a már készen kérjük számon, hanem a talán készülőtől reméljük.

B a k a j s z a   A n d r á s
    B e v e z e t é s   F a z e k a s   I s t v á n :   D i á k n a p l ó m - j á b a

    Diák és napló. Hajdanában-danában úgy összetartozott, mint Rómeó és Júlia, Antonius és Cleopatra, Goethe és Schiller, Petőfi és Arany. Ám a képernyő eluralkodásával most már úgy tartozik össze, mint Ármány és szerelem, Háború és béke, Piroska és a farkas.
    Napló: "A valakit érintő események (naponkénti) följegyzéséből keletkező írásmű" - olvasom az értelmező szótári meghatározást. Aki szépirodalmi és/vagy történelmi igénnyel írja, az írásművet teremthet, és úgy összeforr naplójával, mint diák és szerelem, diák és tanár(bosszantás), diák és "Kend sem jobb a Deákné vásznánál."
    Diáknaplóm (1981-1985). Birtokos személyragos az összetett szó. Az én naplóm. Amint Kosztolányi megírta: "Ilyen az ember. Egyedüli példány." Megerősíti ezt, sőt tovább fokozza Rákos Sándor Az emlékezőkhöz című hatsorosában: "(ahányan annyiféleképpen) magatokat idézitek (annyi ahányan voltatok) tíz száz ezer vagy tízezer (mindenkivel külön-külön vegyület) de csak magammal azonos."
    Boldog, szomorú dal a felnőtt fejjel írt vagy végső formába öntött diáknapló. Akár a Kosztolányi-vers. A van-ok szaporodása idején egyszer csak rádöbben az emberfia: "... nincs meg a kincs, mire vágytarn." Elindul hát az elfutott idő keréknyomán, találkozni egy fiatalemberrel (önmagával), hogy meghallgassa őt, és - ha képes rá még - a szemébe nézzen (amint Karinthy örökítette meg novellában).
    A fölvillanó vagy föltáruló emlékeket, reflexiókat, eszmélődéseket senki más nem tudta/tudná megírni, csakis Fazekas István, volt elsős, másodikos, harmadikos, negyedikes tanuló a kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumban, i. u. 1981-1985 között. (Azért i.u., mert a Kádár korabeli állami oktatás és nevelés és intézményei kizárták a Kr. sz. előtti vagy utáni időszámítást.) Sebaj, Fazekas István kibírta ezt. Kibírta ezen bevezető-ajánló szerzője is, diákként és tizenhét évig tanárként a tanárelvtársozó, tanárelvtársnőző Bessenyeiben.
    Induljunk mi is a Diáknaplóm első szavának (időhatározó szó!) nyomán: "Ma ... " Tanúként, 1975. és 1992. közt tanárként, 1957-1961. között diákként szereztem némi szoc-iskolai tapasztalatot. Kettőt említek csupán. Érettségi közeledvén, fölállt osztályunk legbátrabbja (egész súlyemelő alkatával), és azt mondta Igazgató Elvtársnak: zöld alapú szalagunkon aranybetűk virítanak majd: Maturandus 1957-1961. A válasz: - Leülhetsz, piros lesz. A másik tíz évvel a rendszerfordulat előtt történt. Befejeződött a hét osztály ballagása, amikor (mint epigrarnmában a csattanó) fölhangzott a maturandusok és maturandák ajkán: "A Párttal, a néppel egy az utunk ..." Aztán visszafogottabban: "... mi, kommunista ifjak, indulunk." Dekrétum volt rá, igazgatói végzés. Meghozója és kihirdetője az az igazgató úr, aki a 2. számú naplójegyzetben szerepel. Ő a "Nagy Októberi" tribünszónoka: Zoli bácsi.
    Fazekas István diákkora óta eltelt jó másfél évtized. Vajon mi késztette a poéta-ceruzát forgatgató jogászembert a szépprózai igényű diáknapló megírására? Volt magyartanára szerint első indítéka (jogásznyelven: indítóoka) versszeretete (olvasásban, elemzésben, alkotásban), költői vénája tehát, amit nem véreztetett el a paragrafusok és a (pénz?) világa, mert a lélekből patakzik föl. Mercutio ő, képes végigálmodni Mab királynő álmát úgy, hogy a fiskális álma a zsíros perről kerülendő kacat csupán.
    Az első verselői sikerek a lányoknál és nyomtatásban. Annak múlhatatlan az íze! Az első verskötet, a Harangok és kereplők, az örök-egy témákkal: család, szerelem, politika, az ősi szatmári táj Tyukod környékén (a "Te vagy a legény Tyukodi pajtással a szája szögletén), aztán a felső-szabolcsi táj - a lélek tájaival... A család, mondtam. Inkább a nagycsalád, hetedíziglen, a maga protestáns kálvinista önmeghatározásával, a másképp nem tehetek lelkiismeretével és dacával, amelyik végül is elhiszi lllyés megválaszolt költői kérdését: "Hiszed, hogy volna olyan-amilyen / magyarság, ha nincs Kálvin?"
    Miért fogott szépprózai-poétai ceruzát Fazekas István? A felnőtt férfi felelőssége munkál benne, a Gondolatok a könyvtárban költőjének igénye: "... tápot adni lelki vágyainknak." Mondjam még a próbára tevés eltökélt szándékát - prózában, versekkel sűrítve-oldva mégis.
    Látlelet is a Diáknaplóm, a szemüket Moszkvára vető fő- és alelvtársak országlásának, keleti kiskirálykodásának utolsó évtizedéről, annak is egésznek látszó első feléről (mikor az eresztékek végső elernyedését nem orrontották meg).
    Beiratkozás a Bessenyeiben. Fogyhatatlannak tűnt a kérdés: Akarsz KISZ-tag lenni? Bölcs salamoni az apai válasz: - Akar. Ó, hogyne. Kereszteléskor is más beszélt helyettem. - Ellene mondasz az ördögnek? (De hát akkor még csak becsinálással és oázással tudtam kommunikálni).
    Arabusul sorakoznak a naplójegyzetek számai. Azon melegében vagy azon langyosában villannak az emlékek, olykor egy-egy kazettányi mezőben, máskor egy kibontott szálban, gúnyban pörkölve. Lám csak, az elvtárs szó: "Olyan partizános! A négy páncélos meg a kutya jut róla eszembe." Bomlanak az emlékszálak, csak a szovjet-magyar barátság volt "megbonthatatlan" - akkortájt a Bessenyeiben és a disztribünön, továbbá az iskola MSZMP-s Alapszervezetében, hovatovább a kötelező megvásárlásra kijelölt Szovjetunió és Munkásőr folyóiratban.
    Osztálytársak arcélére vetődik a fény - vagy az árnyék. ".. száz diák-lelki emlék" tűnik föl, a diák-lélekben szeptember van mindig és június. (Adynak is a Kisasszony napi pócsi Mária hozta száz és száz emIékét.) Jó tanuló és rossz tanuló, jó tanár és rossz tanár (olyan karinthys!), barátság és szerelem, egyszer-másszor egy-egy egyperces novellaféle, dialogizálva és monologizálva, egymást váltják a képek, hangulatok, eszmélkedések. (Visszavetitések is persze - a nagy vörös drapériára. Anno Domini 1989-1990. nélkül íróasztalfiókban sárgulnának Fazekas István naplójegyzetei. Felnőtt fej szerkesztette egybe őket, és a ma is meg-megdobbanó diákszív. Igaz, csapongó, rapszodikus emIékeket egyberostálni csakis a képváltások, asszociációk játékszabályai szerint lehetséges. Könnyebben követheti, ki megnézi a 90 éves "Besi" szocreál tablóit az ötvenes évekből. Egyikükön "traktorok hangja zenél", másikukon űrhajó indul Moszkvából és tér vissza Moszkvába ... , igaz, ez utóbbi 61-gyel datálódik. A harmadiknak az ötágúra alapozódott, a negyedikük szovjetes hősi pózra van formázva, "Vár ránk a nép!" küldetéstudattal.
    Mi változott azóta? Földre hullott a vörös csillag az iskola homlokzatáról, elhervadt rég a vörös szalviából ötágúsított internacionalista szimbólum az udvaron, halványodni kezdtek a moszkvai olimpia felmagasztalásának nagybetűi a betonkeritésen, ám az aulában proletkultuszos kép fogad, olvasó. Azonnali visszaigazolása Fazekas István olvasónaplójának. Manipulatív montázs-tabló lobogtatja a betérő szemébe az intézmény egyetlen növendékének Farkas Bertalan űrhajósnak szovjet megengedésseI megvalósított repüIését. Egyéb azóta nem történt.
    "Diák marad az ember, amíg él..." - hány és hány tablón olvashatjuk Reviczkyt. Hadd fűzzem hamar hozzá: költő marad az ember, ha már verset "vétkezett" gyöngyházkorában vagy később, serdüIőn. Tetszik, igazán tetszik a 30. számú emlékezés. Takaros kisnovella és kisportré (Imre bácsiról) és költői mocorgás. Tyukod külön él a kötetben. Ma is fáj, ma is szíven érint a nagyapa földből való kiforgatása (Apám jár az eszemben). Egy kis kaszálás a magam volt fóldjén. "Kinek sírjam el fájdalmamat?" - kérdezzük Csehovval. A kolhoz-elvtársak virulnak ma is. Hogyne. Szétcincált tsz-vagyon, átmentett gazdasági hatalom, ragyogó pályázók, egyenlő: tanyák, bekerített ültetvények, elvtársúri gőg és röhögés a markukba.
    A 37. sziporka Brezsnyev haláláról. Túlbuzgó tanárok, "... itt a világvége."
    Versek tűnnek fól, Fazekas-versek, például a nagyapáról. Aztán a temetése. Tyukodon századok sírnak és zengenek a szertartásban. Városon a pap énekel csak, meg a kántor. Azért fizetik.
    Fazekas István versekre figyel azóta is, hogy maga is próbálkozott velük. Ratkó Józsefre figyel, a Félkenyér csillag-ra, kopjafa alá költözése után is. A napló természete: magamnak írom elsősorban. Azért "ratkózik", egész verset is hoz tőle. Aztán intelmet: "versed legyen olyan, mint a bolhacsípés." A tizenéves a szivacs szomja (Szabó Lőrincé a kép!), Ratkó-dráma születéséről is őriz emléket. Közben Fazekas-novellákra lapozunk.
    "Óh, ifjúi, szent megjózanodás..." - írtam mottóként a Diáknaplóm bevezetéséül. Írhattam volna József Attila Eszméletét is. Fazekas Pista, Fazekas István, mind a kettő, megjózanodásra, eszmélkedésre tanít. Tanít? Inkább ösztökél. Témája egy elsüllyedt világ, egy lélekbe süllyedt világ. A "kizökkent idő." Hamletként, Ratkó Józsefként, Fazekas Istvánként, de igazítsunk rajta.

P ó s a   Z o l t á n
    H a r a n g o k   é s   k e r e p l ő k ,   F a z e k a s   I s t v á n   v e r s e s k ö n y v é r ő l

    Amikor a harangokat fölváltják a kereplők, a mi Urunk Jézus Krisztus halálát hirdetjük és feltámadását várjuk. A húsvéti gyászmise-szakaszban mondjuk: Rómába mentek a harangok, nagycsütörtök estéjétől feltámadásig elnémulnak, helyettük kereplő szól. Emlékezünk hát a Golgota-járás szenvedéseire, Jézus Pilátus és Heródes előtti megaláztatására, az Ecce-homo élményre (ld. Munkácsy Mihály festményét), melyben az emberek együtt, tömeggé silányultan a lator lázadó Barabásnak kérnek kegyelmet, s kereszthalálba küldik a Messiást, akit pedig vártak. Fazekas István kristálytiszta, törékeny és követhető versbeszédét meghatározza a kötetcím: Harangok és kereplők. A megváltásra sóvárgás, a Megváltó áhítása, a szenvedés előtt leboruló ember áhítata, a remény és a hűség, az elkötelezettség és a szeretet együtt, egymás szólamait erősítve élnek együtt a három (tíz, tíz és kilenc versnyi) ciklusra tagolt, huszonkilenc költeményből álló karcsú könyvben, melynek egyik meghatározó szólama az Isten-bizonyosság és a Krisztusvárás. Az Istenszülők iránti tisztelet egybefonódik a szülőföld iránti elszakíthatatlan vonzódással a Szatmári betlehemes strófáiban. Szegénység és didergés: "Kis Jézus itt csak kis József / és jászolban sincs hely neki". Az árvaság, a magára hagyottság kifejezéséhez kutatva sem találnánk tisztább és szomorúbb metaforát annál hívő ember számára, mint hogy bevallja, már a Megváltó számára sincs hely a (szatmári) szegénység betlehemi jászolában, itt már József, az ács fiában sem ismernék föl az Örömhírhozót sem. A vers egyszerűsége többrétegűvé hangolt Isten és Jézusimádatot, töretlen hitet fogalmaz meg, amely a fogvacogtató rettenet ellenére él elpusztíthatatlanul. Akár a Csak Istent hisznek című költeményben, amelyben a költő "A romlásban szótlanná gyötörtek" nevében szól. Azok helyett panaszkodik, akiről régibb és újabb világok egyként elfeledkezni látszanak, akik már az eljövendő új Magyarország eljövetelekor is a születendő új démonok dög-lehelletétől rettegnek, s megérzik az új Mammon közeledtét már csíra-állapotában: "Hinnének az új kapzsiságnak, miből / most is a rontást érzik"? A remény egy tőről fakad a nyomorúsággal, hiszen a szegénység az eredendően tisztákban megőrzi a legfontosabbat: "Csak Istent hisznek és bólogatják / föltámadását a reménynek." A világ infernális reménytelenségével szemben nem is védhet meg bennünket más, mint a hit ereje, amely egy harmadik költeményben, a Zsoltárban testesül meg az előbbiekhez hasonló összetettséggel: "Ám aki énekben él / hogy a kínját eldalolja." Az önmegváltás alkotó számára teremtett esélyét a földi kínok kidalolhatóságát Fazekas István összehangolja a hit megváltó erejével. Hit és költészet nélkül igazi siralomvölggyé sivárosodna és pusztulna e föld. A Karácsony című versben a végre megszületett Megváltó földi szüleinek ujjongását és aggódását is elénk tárja: "Mária sápadt anyácska / dúdolgat fiának - az angyalok fenn az égben / békét muzsikálnak". A megtalált Istenhit eme gondolati összegzése mellett a költészet halk apoteózisa is elhangzik a kötet záróversében: "Egyedül az ének, / amivel könyörgöm / vérem a véredhez / hozzá szelídüljön" (Egyedül az ének). Ezek az Instenbizonyosságot és a költészet megváltó erejét ötvöző költemények a kötet gondolati tartópillérei. Az első ciklus névadója a Csak Istent hisznek, ebben található az elemzett Szatmári betlehemes is. E verscsoport meghatározó tényezője a szegénység, a nyomorúság elemien húsbavágó fájdalma, s a legtisztább, -ősibb források tisztelete. "Hiszen oly sebzetten, megalázva éltél / csak a halállal volt emberi a harcod" (Nagyapám sírkövére). A vér szerinti majd-közvetlen ős mellett a legtisztább szellemi indíttatást megadó, választott lírikus apa, Ratkó József halála is eleven sebként él Fazekas Istvánban, akár a nagy költő halála nyomán támadt hiány Magyarhonban. "Isten arca is szomorú, az ember most daltalan (Utószó).
    Az anyához címezi a második ciklus megindító versét: "Te tettél elevenné / halálhoz hűségessé", azaz, még szorongásainkat, alkotásaink éltető kovászát is a szülőanyánknak köszönhetjük. A Fénytelen bolyongva című verscsoportban a Zsoltár, a Karácsony, az Ima Isten szeretete mellett az egyedüllét a meghatározó élménytípus. Az átlagemberi többségtől megkülönböztető többet akarás magányáról már-már új-szentimentális hevülettel mondja el: "egy árva csillag sem lesi sorsom". A záróciklus, az Örök suhanás alaptónusa a dalban egyedül megtalálható ön-meghatározási lehetőség mellett a szerelem diadalát hangsúlyozza: "élni rendületlen / hűséggel egymáshoz / élni, ahogy méltó / az ember fiához" (Szerelem).
    A Harangok és kereplők című rangos verseskönyv egészét a tágasabb, a nagy haza és a kisebbik hon, a szülőföld, a kis Magyarország szeretete foglalja teljes egységbe. Az eljövendő halál is ideköt bennünket "úgy fogadj be engem, mintha porrá lennék rögtön", de élnie is ott kell: "megfáradt szíveknek vidékén élek" ...
    Fazekas István azoknak a hál Istennek, 1990. óta egyre inkább sokasodó költőknek névsorát növeli (Csontos János, Parcsami Gábor, Schein Gábor, Lackfi János, Szakács Eszter és még folytathatnánk), akik valóban ifjan jutottak önálló könyvhöz, közöttük egyre több a nem-Budapesten elő. Fazekas István a "megfáradt szívek földjéról", Váci Mihály, Ratkó József nyomdokait követve jön a keleti végek felől - írja a kötet rövid utóhangjában népnemzeti líránk egyik legmarkánsabb képviselője, Ratkó József kortársa, barátja, Serfőző Simon, a tehetséget védő-óvó szeretettel, a kötet rövid, ihletett utóhangjában. A szintúgy rövid önbemutatásból megtudhatjuk: a huszonhat esztendős költő azon a földön, a vidéki Magyarországon, Kisvárdán él, abban a szatmári tartományban, amely me!lett hitet tesz verseiben. Kenyérkereső foglalkozása szerint jogász. Csak egyetérthetünk Serfőző Simon szavaival: "A fiatalság hite, szenvedélye fűti mindenik sorát, s röpíti csillagok magasába ezeket az énekeket." (Felsőmagyarország kiadó, Miskolc, 1993.)


S e r f ő z ő   S i m o n
    H a r a n g o k   é s   k e r e p l ő k ,   F a z e k a s   I s t v á n   v e r s e s k ö n y v é h e z

    Fiatal, huszonhat éves, első kötetével jelentkező költő szól hozzánk ezekből a versekből. Olyan költő, akinek tehetségét nem lehet kétségbe vonni. Fazekas István a "megfáradt szívek földjéről" Váci Mihály, Ratkó József nyomdokait követve jön a keleti végek felől. Azok szavával a verseiben, akiké a nehéz élet, a nehéz sors, a mindennapi küzdelem. Oly tiszta, egyszerű ez a líra, mint a népdal, a virágének. Olyan áttetsző, mint a források vize. Nincs semmi mesterkéltség, csináltság benne. A fiatalság hite, szenvedélye fűti mindenik sorát, s röpíti csillagok magasába ezeket az énekeket.


K o n d o r   J e n ő
    T a r t s o n   m e g   a z   é n e k !  

    Tartson meg az ének, Pista, zúgjanak harangok, legyen kezünkben kereplő, figyelmezzenek helyettünk, jóra fordítón, fölrázva a lelkeket!
    A kézfogás melegét érezzük verseidben, a kimondhatót, kimondhatatlant - forrástisztaságú lírával. Olyan tisztán, mint a napsütés, vagy a harangzúgás, s csak néha sejtjük, hogy kizökkent, szélütött időnk kereplőket ad a kezedbe - azt is csak visszafogott könyörgésként. Már csak a "kő alól" szólongató, drága emlékezetű Ratkó József és a veszteségeink sokasodását számolgató Serfőző Simon tudná melletted is ilyen keményen kimondani: "És mégis szólni kell, okos szívvel, kemény haraggal .. "
    Pogány dörmögéssel szólok hozzád Barátom, próbáljuk együtt művelni a "három időt", mert Hátunkra görnyed a tegnap szirom és gyümölcs nélkül szégyenkeznek napjaink - Csak a holnap mulandó.
    Kívánom, tartson meg az ének, és bírjuk megtartani is egymást!


K o n d o r   J e n ő
    I r o d a l m i   s z á r n y a l á s   a z   A R A N Y S A S - b a n  

    Hagyományteremtő szándékkal invitálta vendéglőjébe DÓCS ATTILA június 17-én a város irodalmat kedvelő polgárait, F AZEKAS ISTVAN Este az égen című, második verseskötetének bemutatójára.
    A szép számú közönséget bevezetőként a Kassai Thália Színház művésznője, KÖVESDI SZABÓ MÁRIA köszöntötte a szerző Ajánlás és Örökség című verseinek élményt adó bemutatásával.
    A találkozó első részében SERFŐZŐ SIMON költő-szerkesztő szólt a Felsőmagyarország Kiadó tevékenységéről (itt jelent meg Fazekas István mindkét kötete is). Serfőző elmondta, hogy a költészet mellett 1983. óta foglalkozik könyvkiadással, s a rendszerváltás idején hozta létre "egyszemélyes" kiadóját, mely elsőként TAMÁS MENYHÉRT verseskötetét jelentette meg. Mára már évente 30-35 könyv lát napvilágot szerkesztésében.
    Az idei könyvhéten - többek között - POMOGÁTS BÉLA, VASI GÉZA, CSOÓRI SÁNDOR, KISS FERENC és SZÉKELYHÍD! ÁGOSTON munkáit vehették kezükbe a szépirodalmat kedvelők. Felvidéki közreműködéssel Felsőmagyarországi Minerva-Felföldi Kincsestár címmel könyvsorozatot indítottak, melynek első darabja helyi kötődésű is, KOMÁROMI JÁNOS: Esze Tamás, a mezítlábasok ezredese című könyve. E felnőtt és ifjúsági sorozatban hamarosan megjelennek MÓRICZ ZSIGMOND felvidéki témájú elbeszélései is.
    A továbbiakban SERFŐZŐ SIMON felidézte megismerkedését FAZEKAS ISTVÁNNAL, utalt arra a műhelymunkára, melyet a pályakezdő költővel együtt végeztek, hogyan egyengette útját az ifjú irodaImárnak. "A költészet - életforma" - húzta alá a miskolci vendég, - nagy gondosságot, odafigyelést és örökös megújulást, meghaladás-kényszert jelent, mert csak ezáltal kapcsolódhat be bárki is az irodalom folyamatába. Fiatal szerzőnk kötete főhajtás egy erkölcsös generáció előtt, mely megőrző, magyarságunkat megtartó erő. Fazekas István - szatmári örökségként - a tartást, az egyenes szót hozta magával, "életes" versei a vidéken élő igazi Magyarországról vallanak.
    Fazekas István családi örökségként emlegette irodalmi vonzódását (apja magyar-szakos tanár), a nagyszűlőktől kapott igazságkeresést, erkölcsi tartást, a "tyukodi kuruc-Ielkűséget", hűséget. Szemléletesen vall erről a kis kötet egyetlen prózai darabja, a Nagyapám című. Meghatározó volt számára személyes ismeretsége RATKÓ JÓZSEF-fel. Személyisége, kisugárzása már gyermekfejjel lenyűgözte: "a költő fogalmát vele azonosítottam" - említi.
    Nem lehet az sem véletlen tehát, hogy Serfőző Simont kereste fel egyetemista verseivel, hisz az irodalom népi irányához, a Hetek, Kilencek vonalához tartozónak érzi magát, ezért is fogalmazta meg önmaga számára is célnak:"a magyar költőnek kötelessége az ország, a nép sorsával foglalkozni!"
    A találkozó végén BAKAJSZA ANDRÁS tanár úr méltatta a versszeretőből versíróvá lett tanítványa kötetének szép verseit, bíztatva őt az új termések meghozására, hiszen "teremni muszáj" és "muszáj a szépbe, jóba kapaszkodni, különben a lélek leülepszik, leragad".
    A szervezők és az étterem tulajdonosának ígérete szerint az irodalmi rendezvénysorozat szeptemberben CSOÓRI SÁNDOR előadásával folytatódik.